Hivatás 3.

A hivatást inkább megsejtjük, nem tudjuk megmagyarázni. A magyarázat nem jeleníti meg a hivatást, csak az élet. Megmagyarázni nem tudjuk, de róla beszélni tudunk. A pusztai vándorlás alatt sokszor megszomjazott a zsidó nép, ilyenkor zúgolódtak, megkeserítették Mózes életét. „Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” (Kiv 17,4) Az Úr vizet ad nekik a sziklából. – Ámosz próféta is csak azt tudta mondani a bételi szentély papjának: „pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek! Halljad hát az Úr szavát!” (Ám 7,14-16).

A hivatás olyan, mint a szerelem, csak az élet jeleníti meg. Ha magyarázatot kérnek, akkor a tudatlanság, tehetetlenség érzése szakad ránk, s olyankor csak a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra visszataláljunk az eredeti, érintetlen hívó hangok, szívbéli álmok, vonzalmak által a feladatokat adó Úr színe elé.

A meghívottat vezeti az Úr. Ez magatartásán mindig meglátszik és érezhető. Aki vállalja a meghívást, annak meg kell halnia a világ számára úgy, hogy a világban marad, de állandó kapcsolatban az Úrral. Amikor Mózes megkérdezte az Urat: „Mit tegyek ezzel a néppel?” Ő válaszolt: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” (Kiv 17,5k)

A lengyel író, Krisztus vezetését így mutatja be a Rómából menekülő Szent Péter kérdésére: Quo vadis, Domine? - „Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek. Péter csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma felé. Pál, János, Linus, meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb rémülettel fogadták… De ő minden kérdésükre nyugodtan és örvendezve csak ennyit felelt: Láttam az Urat. S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vizében.” (Sienkiewicz Henrik, Quo vadis, 553.)

Ószövetségi párhuzama, Franz Werfel, Halljátok az igét c. regény hősének, Jeremiásnak sorsában mutatja be. Cidkijah király szeme láttára gyors kardcsapással széthasították gyermekeinek fejét. Majd két izzó vastűt beledöftek a király gyönyörű szemébe. A próféta, Jirmijah, immáron nem félt többé s az Egyetlen nevében így szólt Mardukhoz a népek urához: „Alapkő és szegletkő lehettél volna… De most halott tömb vagy csupán és útban heversz… Nebukadnezár szája megvonaglott. Ajkai körül a vonaglás most rejtélyes mosollyá szelídült. Minden időkre biztosította a sértő életét és szabadságát: A hirdető tetszése szerint maradhat, és szabadon járhat-kelhet. Mondja és hirdesse azt, amit hirdetnie kell… Mert nagyon erős benne az ő Istene…” (568. old.)

A meghívottat boldoggá teszi az Úr. Jézus nagy ígérete: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28,20) A kilátástalannak tűnő helyzetben is velünk van: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.Aki meghallja szavam és ajtót nyit bemegyek hozzá, vele szem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez pedig a teljes létközösség Istennel.

A hivatás kezdetén rányitunk az Istenre, de elérni Őt csak az áldozatos szeretet útján tudjuk. Jézus szeretete sodor minket, amíg utunk végén újból Reá nyitunk. És akkor látni fogjuk, amit szem nem látott, hallani fogjuk, amit fül nem hallott, s bírni fogjuk, akit emberi szív fel nem fogott.

D-K. J.