Vanitatum vanitas

Kölcsey Ferenc a világi dolgok fölött mond ítéletet a Vanitatum vanitas c. versében: 

„Itt az írás, forgassátok 

Érett ésszel, józanon,

S benne feltalálhatjátok

Mit tanít bölcs Salamon:

Miképp széles e világon 

Minden épül hitványságon, 

Nyár és harmat, tél és hó 

Mind csak hiábavaló!” 

Nagy Sándor hódítása nyomán a görög bölcselők keserű cinizmusának szelleme behatolt Izraelbe, és először homályosítja el a zsidók optimizmusának fényét, amelyet a messiási reménység táplál. A névtelen prédikátor mohón szívja magába ezeket az új tanításokat, mint a ma kereszténye is foglalkozik a modern irodalom és filozófia pesszimista irányzataival, amelyeknek már semmi közük sincs a hagyományos bölcselethez. A Prédikátor könyve az egész Biblia legtitokzatosabb része, amelyet Kr. e. a 4. század végén vagy a 3. elején írtak. Szerzője egyenesen kiábrándult emberként jelenik meg előttünk: minden hiábavalóság, csupa hiábavalóság, mert a halál mindent elnyel. A földön minden hiábavaló. Az ember fáradozásának igazi értelme nem a földi dolgokban keresendők. (Préd 1,2; 21-23) A megoldás az élő Istennél van, benne kell bízni. Vallja, hogy az ember hite egy tisztító próbán megy át, mivel az önmagáért leélt – Istentől és egy magasabb rendű céltól elszakadt – élet csak csalódást okoz. Az emberiség létkérdéseire a megnyugtató megoldást Krisztus tanítása és feltámadása adja: minden földi valóságnak csak Istennel kapcsolatban van értéke és olyan mértékben, amennyire azokat az általa akart rend szerint használják. Erre mondja Szent Pál, ha Isten tervét megismertétek – „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján” (Kol 3,1-5. 9-11). A keresztény jól tudja, hogy életét nem zárja le a földi horizont, és bár jól el kell látnia a jelen élet kötelességeit, szívével mégis a végső cél felé tart. Ez a cél pedig az Istennel való örök életközösség. A keresztség életünket kiteljesítette a természetfeletti renddel, Krisztus dicsőségével. A földön élve is az éghez tartozunk és egykor meg fog nyilvánulni rajtunk az a dicsőség, amelynek már most részesei vagyunk. Ennek a méltóságnak nagysága minden földi különbség fölé emel. Jézus maga ad példát: Isten országának megvalósításán fárad, ezért nem foglalkozik a vagyon felett osztozkodó testvérek bajával. Inkább példabeszéddel világítja meg, hogy a földi élet csak út az örök haza felé. (Lk 12,13-21) A gazdagok életük biztosítékát a vagyonban látják, és ez a hamis biztonságérzet megakadályozza őket abban, hogy Istenben alapozzák meg jövőjüket. Éppen a halál ténye kell, hogy rádöbbentsen bennünket, mennyire nem biztosítható semmiféle földi eszközzel az élet. Minden mulandó és halandó! A jövő biztosításnak csak egy útja van: újjáalakulni Jézussal és Jézusban, így részeseivé válni az örök életnek és Krisztus dicsőségének.

„Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet.” Lk 12,20.