Régen a trappista szerzetesek így üdvözölték egymást: Memento mori! –
gondolj a halálra! Kivételt csak húsvétvasárnap tettek. Ekkor tavaszi kankalint
téptek a kertben, amelyet égi kulcsvirágnak is nevez a nép, és ezt nyújtották át ezekkel a szavakkal: Memento vivere! –
gondolj az életre!
Mi is mindennap az élet Urára, Jézusra gondolunk, aki halottaiból feltámadt
és meghívott az örök életre. Ő majd látható módon, dicsőségben fog megjelenni,
hogy megítélje a világot és átalakítsa.
Az Úr érkezése „csendesen és
váratlanul” fog bekövetkezni, erre pedig tudatosan kell készülni.
A készület
fontos része a vasár- és ünnepnapi szentmise, amikor meghallgatjuk az Úr
tanítását, és a szentáldozásban egyesülünk vele.
A kolostorok lakói már hajnalban imádsággal és elmélkedéssel kezdték
napjukat.
A korai imádságban tudatosult napjuk célja és programja. Ez az első
lépés fontos számunkra is, mert az Istennel való csendes együttlét alatt
elmerülünk Krisztus szemlélésében és Ő kísér egész napunk folyamán, hogy az ő
tekintetét felismerhessük testvéreink szemében.
Az Úrral való beszélgetés
összehangolja életünket, és olyan tisztán látást ad, amely nélkül nem
képzelhető el a bölcs ember.
Erről a bölcsességről szól egy XIX. századi
iskolás ima:
„Isten nevében kezdem el,
Ő segéljen kegyelmével,
Ha Ő segít mi
sem nehéz,
Ha Ő elhagy, erőm elvész.”
Aki napját az Úrral kezdi, az meg tudja őrizni szívét az Ő jelenlétében.
A
földön így alakul ki a mennyország, s aki ezt felismerte az már bölcs is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése