Ferenc pápa november 2-án felkereste a nettunói katonai temetőt, ahol a második világháborúban elesett amerikai katonák nyugszanak, és a Fosse Ardeatine római kőbányát, ahol 1944-ben a nácik hajtottak végre tömegmészárlást. A Szentatya Nettunóban elmondott homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
Ma itt mindannyian reményben gyűltünk egybe. Mindannyian megismételhetjük szívünkben Jób szavait, melyeket az olvasmányban hallottunk: „Tudom, hogy Megváltóm él, és a végső napon feltámadok a földből” [Jób 19,25]. Az a remény tölt el minket, hogy találkozunk majd Istennel, mindannyian újra találkozunk egymással, mint testvérek. Ez a remény nem csal meg. Pál erős megfogalmazását hallhattuk a szentleckében: „A remény nem csal meg!”
De sokszor előfordul, hogy a remény emberi sebekből nő ki, sok emberi sebbe, fájdalomba ereszti gyökerét, és akkor, amikor fájdalom és szenvedés tölt el minket, amikor sérültek vagyunk, akkor az ég felé fordítja tekintetünket, és azt mondatja velünk: „Hiszem, hogy Megváltóm él, de fogd vissza magad, Uram!” Talán ez az az ima, amely felszakad szívünkből, amikor erre a temetőre tekintünk. „Biztos vagyok, Uram, hogy e testvéreink veled vannak. Biztos vagyok” – ezt mondjuk. „De, kérlek szépen, állj le! Soha többé! Soha többé háborút! Soha többé ne forduljon elő ilyen hasztalan öldöklés” – ahogyan XV. Benedek mondta. Jobb remélni, hogy nem lesz többé ilyen pusztítás: fiatalok ezrei, ezrei, ezrei, ezrei – derékba tört életek.
„Soha többé ilyet, Uram!” Ezt kell ma mondanunk, amikor minden elhunytért imádkozunk, de ezen a helyen különösen is ezekért a fiatalokért imádkozunk; ma, amikor a világon ismét háború dúl, és még erősebb háborús részvételre folyik készülődés. „Soha többé, Urunk! Soha többé!” A háborúval mindent elveszítünk.
Eszembe jut az az idős asszony, aki a hirosimai romokat nézve – bölcs beletörődéssel, de igen fájdalmasan, azzal a panaszos beletörődéssel, amelyet csak a nők tudnak megélni, mert az ő karizmájuk – azt mondta: „Az emberek mindent megtesznek, hogy háborút indítsanak és háborúzzanak, de a végén önmagukat pusztítják el.” Ez a háború: önmagunk elpusztítása. Az az idős asszony minden bizonnyal elveszítette ott gyermekeit és unokáit, csak szívének sebe és könnyei maradtak.
És ha a mai nap a reményé, akkor a mai nap a könnyeké is. A könnyeké, amelyeket az asszonyok hullajtottak, amikor megérkezett a levél: „Önnek, Asszonyom, abban a megteszteltetésben van része, hogy férje hősi halált halt a hazáért, hogy gyermekei hősi halált haltak a hazáért.” Ezeket a könnyeket ma az emberiségnek nem szabad elfelejtenie. Ennek a gőgös emberiségnek, amely nem tanulta meg és szemlátomást nem akarja megtanulni a leckét!
Oly sokszor előfordult már az emberiség történelmében: azok, akik háborút indítanak, meg vannak győződve, hogy ezzel új világot teremtenek, azt gondolják, hogy elhozzák a „tavaszt”. De helyette ocsmány, kegyetlen telet hoznak, a rettegés és a halál uralmát. Ma imádkozzunk minden elhunytért, de különösképpen ezekért a fiatalokért, ma, amikor sokan meghalnak nap mint nap ennek a darabokban zajló háborúnak a küzdelmeiben. Imádkozzunk hát a mai halottakért is, akik háborúban halnak meg, ártatlan gyermekek is. Ez a háború gyümölcse: a halál. Adja meg nekünk az Úr a sírás kegyemét!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: News.va
Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése