52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 2020. szeptember 13-2o között
Budapesten lesz, hogy az Egyház nyerjen új erőt küldetéséhez, és ismerje föl
életének forrását és csúcsát az Eucharisztiában.
1. Az Eucharisztia misztériuma
elválaszthatatlan és eleven kapcsolatban van az Egyházzal. A kinyilatkoztatásból ismerjük, hogy az ószövetség népe a pusztai
vándorlás negyven éve alatt a gondviselés ajándékával, a mannával élt (MTörv 8,2-3.
14b-16a). Az adomány megléte Isten jelenlétét és gondoskodását bizonyítja.
Isten az egész emberről gondoskodik, aki test, szellem és lélek. Érdekes
fejezete a biológiának, hogyan épül be a táplálék
a szervezetünkbe. A művelődés síkján az ismeretek
épülnek bele gondolkodásunkba, szellemi világunkba. Jézus tovább vitte a
fejlődést, mert szavával és testével
mint étellel és itallal szentségi módon a hívő emberbe épül, hogy az ember
beléje épülhessen. Szándéka szerint erre születtünk.
A kenyérszaporítás
és az Eucharisztikus beszéd kapcsolatában is szembetűnő Jézus szándéka, hogy az
örök élet táplálékát hagyja ránk. Együtt érez az emberek gondjaival, ezért jóllakatja
őket. Látja lelki-szellemi szükségüket is, ezért tanítja, hogy ne csak a testi
táplálékra fordítsák figyelmüket. Ő önmagát adja táplálékul, amely annyira
fontos, hogy ha valaki nem fogadja el, nem lesz igazi élet benne. Miután
szavaival megdöbbentette hallgatóságát, azt is megmondja, mire szolgál az az
eledel, amelyben önmagát adja. „Aki eszi
az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom
az utolsó napon.” Ő az égből
szállott alá, azért adhat égi életet, amelyet az Atyától kapott. Aki
visszautasítja ezt a táplálékot, az az örök életet utasítja vissza. Az
Oltáriszentség az örök élet kenyere, ezért benne van a halál legyőzése és a
feltámadás ajándéka, amelyet hittel vallunk minden szentmisében (Jn 6,51-58).
2. Az Eucharisztia ünneplése valódi áldozati lakoma, ahol
Krisztus áldozati testében és vérében részesülünk.
Azok részesedhetnek benne, akik az Egyházhoz, Krisztus testéhez tartoznak,
hiszen a cél az, hogy a tagok hasonlóvá váljanak a főhöz. Akik az egy kenyérből
és az egy kehelyből részesednek, azoknak meg kell őrizniük a szeretet egységét
Krisztussal és egymással (1Kor 10,16-17).
Amit teszünk, az
tulajdonképpen az Utolsó vacsora terméből indult el nagycsütörtök éjszakáján,
amikor Jeruzsálem hatalmasságai végleg Jézus ellen fordultak. A megilletődött
és megfélemlített apostolok között a Mester megtörte a kenyeret és adta a bort
e szavakkal: „Ez az én testem és ez az én
vérem.” Az Utolsó vacsora termétől a mai napig hányszor ismétlődött ez a
jelenet, hasonló körülmények között, egy ellenséges világ közepén?!
A köztünk maradó
Krisztus mindig egy ellenséges világ közepett gyűjtötte maga köré híveit, hogy
oltalmuk és erősségük legyen. Az Egyház története nem egyéb, mint az
Oltáriszentségben velünk levő Krisztus küzdelmei és diadalai. Az Ő szeretete és
sugárzása fonja át az évszázadokat.
Körülötte gyűltek
össze az első keresztények a katakombákban, míg a föld felett véres üldözés
dühöngött. Ő volt a láthatatlan ellenfél, aki megjelent a Római Birodalom
minden városában és falujában, s jelenléte mellett elsápadt a világi
hatalmasság. Ő győzött, amikor megszűntek az üldözések. Az Ő fehérsége jelentette
a bizalmat az összeomlott Római Birodalomban. A szerzetesek Őt vitték a vándor
népek közé. Az Ő szeretete gyűjtötte össze az elméket, a szíveket és
akaratokat. Neki és Érte építettek csodálatos templomokat és kolostorokat. Az Ő
szeretete adott erőt évszázadokon át eleinknek. Ő volt az istentelen diktatúra
évtizedeiben hűségünk záloga. A kicsinyek és szegények az Egyházban jelen levő
Krisztus felé fordították tekintetüket. Az elhurcoltak vagy halálraítéltek
utolsó menedéke, vigasza és erőforrása Jézus maradt az átváltoztatott kenyér és
bor színében. Ha a világ el is hagyna bennünket, Ő sohasem. Szeretetének végső
jele az Eucharisztia, mert „aki eszi az én
testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne”. Ő belé oltódva
mint a szőlővessző a szőlőtőbe, valóság marad a „veletek vagyok minden nap a
világ végéig”.
Néhány szempontot említek,
melyek segíthetnek a megvilágosult és termékeny tevékenységben...
3. Minden szentség az Eucharisztiára irányul és belőle
táplálkozik. Isten teremtő szavával a nemlétből létbe
szólította előbb a szellem-, majd az anyagvilágot, amelyhez részben az ember is
tartozik. Isten Fia megtestesülésével és húsvéti misztériumával a világ
megdicsőítése elkezdődött. A Lélek által megszületett az Egyház. Az egész
keresztény élet alapját a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia rakják le.
A szentségek a Jézus Krisztus által szerzett üdvösséget jelzik, megvalósítják,
valamint előre ábrázolják és elővételezik a mennyei dicsőséget. A liturgiában
Krisztus, a mi Megváltónk és Főpapunk folytatja Egyházában, Egyházával és
Egyháza által az emberek megváltásának művét. A kegyelmi élet állandó folyamat,
kibontakozás, Isten népének zarándoklása a földön addig, amikor az ember minden
fenntartás nélkül önmagát Istennek ajándékozza. Mindnyájan Jézustól tanuljuk az
önajándékozást, aki „előbb szeretett minket.” Krisztus meghívta Egyházát, hogy
vele zarándokoljon a földön, és Őt a természetfölötti világból ebbe a világba
„konszekrálja” (megjelenítse) a Szentlélek és a rábízott „teremtő igék” által.
Így akik a keresztség által fölemeltettek a királyi papság méltóságára és a
bérmálás által mélyebben azonosultak Krisztussal, az Eucharisztia által az egész
közösséggel együtt részesednek az Úr áldozatában (vö. KEK 1322).
4. Az Eucharisztia által egyesülhetünk Atyánkkal. „Tudtunkra adta
ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos
tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban
mint Főben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget” (Ef 1, 9-12). Hat szentség arra van, hogy – különböző
szempontok szerint – Jézus szent emberségébe, az ősszentségbe oltson, és így
belőle belénk áradjon az az isteni életerő (szentté tevő kegyelem), amely
természetfölötti minőségű élet lehetőségét létrehozza bennünk. A hetedik a
legméltóságosabb szentség, az eucharisztia ezzel szemben az összegyűjtés
szentsége. Általa kell a magunk személyes életét a szentmise által
beleasszimilálnunk Jézus személyes életébe, hogy Vele egyként fogadjon el bennünket
az Atya a szeretet egyesülésben végződő partnerségére (vö. KEK 1374).
5. Jézusban képesek vagyunk találkozni Atyánkkal. Az emberi élet a találkozások hosszú és színes sorozatában fejlődik
ki. Az istengyermeki élet lényege az, hogy képesek és felszólítottak vagyunk
úgy találkozni Istennel, mint Atyánkkal. Ez a partnerség adja a legteljesebb
életörömet és életérzést, ha átéljük, hogy Jézusban vagyunk, Jézussal élünk és
Jézus által valakik vagyunk. E belső azonosulást, mely az igazi életörömet
adja, a jelen üdvrendben csak az Eucharisztia, pontosabban a szentmise
„megcselekvése” által lehet elérni.
Az embert semmi más
nem juttathatja fel az életnek olyan csúcsára, amelyet a maga sajátos életének
érezhet, csak ha szeretetközösségbe kerül az Istennel, ahogyan a Fiú az Atyát
szereti a Szentlélekben. Atyát kereső életünk van, ezért hiába lenne a hat
szentség, amely Jézusba olt, ha a szentmise által nem találkozhatnánk az
Atyával. Egyedül az Eucharisztia ünneplésében találkozhatunk valóban úgy az
Atyánkkal, mint Isten az Istennel, és egyedül a szentmise által fogadhat el és
ölelhet magához bennünket Istenünk úgy, mint valódi gyermekeit. Csak egy valaki
találkozhatott úgy Istennel, mint Isten az Istennel: Jézus. Ő valóságos ember,
de személyében Isten, Isten Egyszülöttje. Hiába lett isteni minőségűvé a mi
emberi életünk, hiába vesszük át a bennünk levő kegyelem erejében Jézus
életének alapmagatartását, mindez nem elég arra, hogy úgy találkozzunk, mint az
Atya és Fiú, a megtestesülés óta az Atya és Jézus a Szentlélekben. Egy ember
léphetett be a Szentháromság belső életének szentélyébe: az Úr Jézus Krisztus,
mert ő személyében Isten, és emberségével annyira és oly széttéphetetlenül
eggyé vált a megtestesülésben, hogy szükségképpen embersége is van a Fiúnak, és
ezzel az emberségével az Atyáé a Szentlélekben. Amit az ember Jézus tett, élt,
azt az Isten Fia tette és élte, ezért olyan Jézus élete, hogy úgy találkozhat
és ölelheti át az Atya, mint Isten az Istent (LG 11).
A mi Jézusba
oltottságunk ilyen Isten-szintű, egytermészetű találkozásra kevés. Mibelénk nem
áradhat át az ő isteni mivolta. A szentségek által való beoltottságunk (én
vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők) eredménye csodás: minőségünkben isteniek
leszünk, át tudjuk venni a Fiú életstílusát: befogadók és odaadók tudunk lenni,
de mindez önmagában kevés. Aki nem Isten, az nem találkozhat az Atyával, mint
Isten az Istennel.
6. Az Istennel való találkozásban segít az Eucharisztia, a szentmise
megünneplése. Általa két csodálatos dolog valósul meg. Először az, hogy a
szentmise révén mi Jézus életét, az Istenember életét éljük. Az Isten Fiának
emberségében élt életét. Aki a szentmisét megcselekszi – pap és hívek – az
megéli magának Jézusnak egyszeri, megismételhetetlen életét. Egész elejétől
végig: a megtestesüléstől a mennybemenetelig, sőt megcselekszi Jézusnak azt az
életét is, amely történetileg még nem is folyt le, a dicső eljövetelét, a
paruziát is.
A második
csodálatos eseménye a szentmisének, hogy a felajánlás, konszekráció és áldozás
(egyesülés) által életünk úgy bele asszimilálódik Jézus személyes, istenemberi
lényébe és életébe, hogy azzal egészen eggyé lesz, olyannyira, hogy Fiában
bennünket is átölel az Atya, ugyanazzal az öleléssel, amellyel Jézust öleli
magához, az embersége szerint is Egyszülöttét, az Istennek kijáró tisztelettel.
Az Eucharisztia ünneplése a keresztény élet csúcsa, az Egyház életének csúcsa, tulajdonképpen belenövés a
mennybe, és a közösség életerejének tápláló forrása (SC 10). II. János Pál pápa apostoli levelében - „Maradj velünk, Urunk!” - serkent, hogy
felismerve a feltámadt Krisztust a kenyértörésben, készek legyünk az Ő
megvallására és új kegyelmeinek fogadására.
Ezért az 52. NEK jeligéje: „Minden forrásom belőled fakad.” (Zsolt 87,7)
(Ezen írás megjelent a Krisztus Világa 2017. novemberi száma 4-7. oldalán)
Ajánló:
Légy Te is részese nemzetünk lelki megújulásának, és imádkozz velünk azért, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük!
A szentségimádás időpontja: Krisztus Király főünnepe előestéjén, 2017. 11. 25-én, szombaton 17 és 18 óra között.
Helyszín: Millenniumi templom - Csíkszereda, Kossuth Lajos u. 38
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése