A szászok pusztítása - Nagyböjt 4.
vasárnapját Laetare, azaz öröm
vasárnapjának hívjuk. A szentmise kezdőénekéről kapta a nevét. E vasárnap a
gyulafehérvári székesegyház leggyászosabb vasárnapja, mert 1277. február 21-én
a vízaknai Gaan vezetésével a szászok fellázadtak az erdélyi püspök ellen és
váratlanul Gyulafehérvárra törtek. Akit útjukban találtak leöldöstek, az
emberekkel teli székesegyházat felgyújtották, az okleveleket megsemmisítették,
a templom kincseit elhurcolták. A gyulafehérvári káptalan annyira tönkrement,
hogy csak királyi segítség volt képes újra helyreállítani. Ekkor kapja meg a
tordai sóbányákat. A pusztítás elsősorban a lakosságot tizedelte meg, ami
érzékenyen érintette a püspök és a káptalan gazdasági erejét. 1282-ben IV. László király Monoszló Péter püspök kérésére, a szász támadás miatt
elnéptelenedett püspöki birtokok népét felmenti a vajda és az ispánok
joghatósága alól. Ezután indul meg a püspöki birtokokra a románok betelepítése.
1291-ben az erdélyi káptalan a királytól engedélyt kapott arra, hogy az Ompoly
völgyét és az Enyedtől nyugatra eső vidéket, több mint 50 falut részben velük
benépesítsen.
Az erdélyi
szászok annak a nagy vándorlási mozgalomnak az egyik
hullámaként jutottak Erdélybe, mely a 12. században indult meg Németország túlnépesedett
nyugati részeiből kelet felé. Különböző vidékekről, túlnyomó részt a Rajna
balpartjáról és a Mosel vidékéről jöttek, főleg II. Géza király (ur.
1141-62) idejében és hívására. A későbbi Szászváros és Homoróddaróc vidékére
telepedtek. III. Béla 1186-ban készült jövedelmi összeírásában erdélyi
királyi vendégek (hospites regis de Ultrasylvas) néven írták, majd a 13.
századtól nevezték szászoknak. Erdély négy vidékén jött létre nagyobb,
összefüggő szász település. A legnagyobb a szebeni, majd a küküllőmenti,
a besztercekörnyéki s a
Brassó melletti Barcaság. Ezenkívül voltak elszórt, városi jellegű telepeik is,
mint Szászrégen és Kolozsvár. A telepítés falvanként történt, melyek
lakói maguk választotta bírák alatt a magukkal hozott jog szerint éltek. A
határt földközösségben művelték. A bevándorlók főleg mezőgazdasággal
foglalkoztak, de voltak köztük iparosok és kereskedők is, akik vásáros
községeket, városokat alapítottak, melyek idővel egy-egy vidék központjává
váltak. III. Béla király 1180 körül megalapítja a szebeni prépostságot, ami alá
tartoztak a környék szász papjai. II. Endre 1211-ben a német lovagokat
telepítette a Barcaságra. 1222-ben létrehozták a barcasági vagy brassói
dékánságot. 1225-ben a lovagrendet a király kiűzte. Viszont a prépostságon és
dékánságon kívüli szász papok arra törekedtek, hogy magukat a püspök
főespereseinek ellenőrzése alól kivonják, a tizedet ne fizessék és teljesen
önállósuljanak.
Időközben az érdektörekvések szenvedélyes harcba csaptak át.
Monoszló Péter erdélyi püspök a tizedet megtagadó vízaknaiakkal szemben nem
hagyta jogát. Ebből a tizedbehajtók és a vízaknaiak között fegyveres
összecsapás lett, melynek során áldozatul esett Alárdi János vízaknai szász
bíró. Ennek fia Gaan vezette bosszúhadjárattól szenvedett Gyulafehérvár és pusztult
el környéke. Az egyházi önállósulásért 1308-ban Berthold kelneki pap vezetett
lázadást a gyulafehérvári káptalan ellen. 1324-ben Károly Róbert a szász
lázadás után megszüntette a szebeni ispán területi hatáskörét, s a
kerületet hét székre osztotta, azok élére maga nevezett ki királybírót.
1486-ban Mátyás király valamennyi szászra kiterjesztette az Andreanum
kiváltságait és ezzel létrehozta minden erdélyi szász közjogi-politikai egységét,
melyet az Universitas Saxonum képviselt.
A szász közösség különválását, nemzetiségi öntudatának további erősödését
elősegítette a reformáció is, melynek során Erdély többi lakóitól eltérően a
szászok 1545-ben lutheránussá lettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése