Aminek meg kell előznie a szeretetet

Megváltónk ünneplése - Minden népnél az ünnep vallási alapfogalom, a hétköznapok sorából Istennek szentelt nyugalommal és áldozattal kiemelt nap. Az Ószövetségben Jákob fiainak is voltak ünnepei. Az eredeti naptárt elsősorban az évszakok, valamint a földművelés és az állattenyésztés határozták meg. A szombaton és az újhold napján kívül főleg a nagy tavaszi, nyári és őszi ünnepek tartoztak bele az ünnepi naptárba. Ezekhez a természeti ünnepekhez, melyeket a szomszédos népek is megültek, Izrael fiai körében üdvösségtörténeti motívumok kapcsolódtak. Ez nem jelentette az ünnep eredeti jelentésének háttérbe szorítását; a rítusok kibővítésével vagy átértelmezésével új elemek járultak a régi tartalomhoz. Ezeknek az ünnepeknek megülésekor a nép jelenvaló eseményként élte át, amit Isten a történelemben népe üdvösségére végbevitt annak zálogaként, hogy a jövőben is vele lesz, főként pedig a várt messiási kor elérkezésének reményét ébren tartva.

Az Újszövetségi szentírás Izrael fiainak ünnepei közül csak a szombatot, a húsvétot, a pünkösdöt, a sátoros ünnepet, a templomszentelési ünnepet és a rendszeres böjtöket említi. Jézus együtt ünnepelt népével; de a húsvéti lakomának az Eucharisztia megalapításával új értelmet adott. Az ősegyház ezen az úton indult el (ApCsel), de a szombatot felváltotta a vasárnap, a hét első napja, Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe, és az évről évre visszatérő ünnepekből saját keresztény naptár alakult ki, az egyházi év.

A vasárnapot mint a húsvéti misztérium ünnepét apostoli hagyomány alapján az egész Egyházban őseredeti kötelező ünnepként kell megtartani. Meg kell ünnepelni továbbá Urunk ünnepeit, Szűz Mária, Szent József, Szent Péter és Pál, valamint Mindenszentek napját. Az Apostoli Szentszék előzetes hozzájárulásával a kötelező ünnepek közül egyeseket át lehet helyezni vasárnapra.

Virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét, amely Jézus szenvedésén (Iz 50,4-7) és kereszthalálán keresztül a feltámadásának ünnepére, húsvétra vezet el minket. (Fil 2,6-11) Virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásáról emlékezünk. (Mk 11,1-10) A liturgia sajátossága a barkaszentelés, körmenet és evangéliumként Krisztus szenvedéstörténetét, a passiót énekeljük. (Mk 14,1-15,47) Az Egyház a liturgiában azt a hitét fejezi ki, hogy a dicsőséges bevonulás kezdete annak az eseménysornak, amely Jézus szenvedésével és halálával folytatódik, majd feltámadásával teljesedik be, ezáltal megvalósítva a megváltást, amely az emberek számára az örök életet hozta el. 

Jézus feltámadása a feltámadást és az örök élet reményét táplálja bennünk. Segít harcolni a gyűlölet ellen. 

Hogyan? A válasz nem a szeretet parancsolata, hanem az, aminek meg kell előznie a szeretetet, hogy ez a parancsolat elviselhető és elérhető legyen. A szeretetet megelőző parancsolat a hit parancsa. A keresztény szeretet gyökere nem a szeretetre való szándék, hanem az abba vetett hit, hogy Isten szeret bennünket, függetlenül az értékeinktől. Krisztus ezt a hitet mutatja nekünk, és a feltámadás fényében reményt ad. A sebek begyógyulnak, a gyűlölet megszűnik és a szeretet győzedelmeskedik.

„Minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr!” Fil 2,11.