Interjú Tamás József segédpüspökkel

„József vagyok, embertestvéreim testvére” – Tamás József, a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye segédpüspöke idén ünnepli pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját. E jeles alkalomból Serbán Mária és Dénes Gabriella kérdezték őt. Az interjú a Romkat.ro honlapon jelent meg. A beszélgetést szerkesztett formában közöljük.

– Mi vezette a papi hivatás irányába?
– Hivatásommal kapcsolatban elmondhatom, semmi rendkívüli nem volt benne. Az Úr Jézus példabeszédében kétfajta kincskeresőről beszél: az egyik, aki minden keresés nélkül rátalál a kincsre, és azt igyekszik magáévá tenni, a másik pedig, aki tudatosan keresi a kincset, és így talál rá. Én az első csoportba tartozom: egyszerűen rátaláltam. Ahogy Arany János a Családi körben megfogalmazta: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” – valahogy így, egész kicsi koromtól bennem volt.
A templom tövében laktunk, Csíkszentsimonban, szüleim is vallásos emberek voltak – édesanyám még él, ő máig az –, mindennap küldtek minket a templomba, ministráltunk. A környezet, amiben éltünk, vallásos környezet volt, annak ellenére, hogy kommunista világ volt. Mégis ez a vallásos környezet olyan termőtalajt jelentett a hivatás számára, hogy minden különlegesség nélkül is az ember pappá nevelődött. El is mondhatom azt, hogy töretlen volt, soha meg nem ingott bennem a papi hivatás iránti elkötelezettség, csupán a diakónusszentelés előtt volt bennem némi kétely. Gondolom, a gonosznak minden munkálkodása vagy erőlködése benne van, hogy az embert eltérítse útjától. Bennem is kételkedést próbált támasztani, vajon meg tudok-e felelni, vajon jó lesz-e számomra, nem lenne-e jobb, ha családot alapítanék. De nem volt ez olyan kísértés, amit vérrel verejtékezve kellett volna leküzdeni.
Olyan személy, hála Istennek, több is volt, aki a hivatásom megerősítésében közreműködött. Annak idején Szentsimon és Csatószeg egy plébániát alkotott, és káplános hely is volt. Márton József, a Kápolnásfaluból származó fiatal pap volt a káplán. Ő észrevette rajtam az egyházunk szeretetét, és próbált harmóniumon zenét tanítani. Annyira meg is tanultam az egyházi énekek kísérését, hogy később is, kispapkoromban egy másik helyen nyáron, vakációban így szolgáltam, kántori teendőket végeztem. Márton József, látva azt, hogy nagy családból származom, hiszen nyolcan voltunk testvérek, gyermekkoromban anyagilag is támogatott, ilyen szempontból is segítette, támogatta ezt a célkitűzésemet. (...) 1957-ben került ide új káplán, Szabó Sándor. Később ő volt Márton Áron püspökünk sofőrje és gazdasági igazgató is Gyulafehérváron. Nagyon szeretett a fiatalokkal foglalkozni. Amikor odakerült hozzánk, hetedikes voltam az elemi iskolában. Az ő hozzáállása miatt nyitott volt a plébánia előttünk; mi, fiatalok mehettünk oda, nagyon sokszor együtt étkeztünk, és ez azt eredményezte, hogy nemcsak én, hanem többen is a faluból elmentünk Gyulafehérvárra, a kántoriskolába. Rajta kívül Barabás Márton plébános is nagy hatással volt rám. Ő is nagyszerű hitoktató volt, nagyon szerettük, ahogy időskorban is a gyerekekkel foglalkozott. Jószívű és jólelkű volt. Nagyon sokszor Csatószegről gyalog tette meg az utat; sokszor bejött hozzánk, és meglátogatott minket: a vasút mellett laktunk, a templomnál, épp útba esett a házunk. Ezek a kapcsolatok erősítették nagyon az emberben az elhatározását, a hivatást.

– A papi, majd püspöki jelmondata mennyiben volt meghatározó, erőt adó az elmúlt évtizedekben?
– Eredetileg Assisi Szent Ferenc egy mondását választottam: „A nagy király követe vagyok”. Akkoriban elég nehezen intéződött az emlékszentképek dolga: egyrészt külföldről próbáltuk becsempészni a szentképeket; amikor nem lehetett, fényképszentképet csináltattak a papszentelés emlékére, és amikor sikerült elintézni, a nyomda vállalta, hogy a szöveget ráírják a szentkép hátára. Az enyémet nem engedték, cenzúrán ment át a szöveg. Azt mondták: király nincsen már, mit képzelek én, milyen királynak akarok a követe lenni? Úgyhogy meg kellett változtatnom. Hogy egyszerűbb legyen, és ne legyen különösebb probléma, ezt írattam rá: „Legyen meg a te akaratod!” Elfogadtam, hogy nem engedték azt, amit akartam – akkor legyen meg a jó Isten akarata ebben is. A jelmondat önmagába véve is nagyon szép és sokatmondó – Isten akaratára rámondani az igent, különösen akkor, amikor megpróbáltatásokban van az ember, nem olyan egyszerű, nem olyan könnyű.
Amikor püspökké szenteltek, akkor is jelmondatot kellett választani. Sokat gondolkoztam, hogy vegyem-e vissza Assisi Szent Ferencét, vagy maradjon a „Legyen meg a te akaratod!”. Abban az időben, amikor püspökké lettem, úgy gondoltam, egyszerű és rövid legyen, ezért a szeretethimnuszból választottam: „Legnagyobb a szeretet”. Az egyiptomi Józsefet eladták a testvérei, s később nagyon megrémültek, hogy kezdődik a bosszú, de nem lett bosszúállás belőle. Hozzá hasonlóan én is vallottam magammal kapcsolatban, és ezt próbáltam elmélyíteni: József vagyok, az embertestvéreim testvére. Így ez illett ehhez a képhez a legjobban, így lett aztán a püspöki jelmondatom: „Legnagyobb a szeretet.”

– Hogyan fogadta a püspöki kinevezést?
– Szent Pál apostol megtérését felidézve, én is elmondhatom, hogy „rugdalóztam”, ezért is húzódott a püspöki kinevezés szinte két éven keresztül. Úgy éreztem, nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Persze az is engedelmesség alapján történt, hogy elfogadtam. A kispapok lelki vezetője voltam tizenkilenc éven keresztül, azt nagyon szerettem végezni. Ez a tizenkilenc év is mutatja, hogy meg tudtam találni velük a hangot, ők is elfogadtak; tudtam velük dolgozni. A püspöki kinevezéstől vonakodtam, de mivel az érsek, úgy éreztem, nagyon akarta, hogy én legyek a munkatársa, végül is beadtam a derekamat. Így vállaltam el; de ezt a feladatot nem tudtam annyira magamévá tenni, mint a korábbiakat.
– Miért tartja fontosnak, hogy jelen legyen különböző közösségek, lelkiségek találkozóin?
– Az érsek úr döntött abban, hogy nincs értelme mind a két püspöknek Gyulafehérváron lennie, amikor a híveink nagy része a Székelyföldön van: tehát legyek itt, ahol a hívek többségben vannak. Gazdasági dolgokkal a segédpüspöki hivatalban nem foglalkozunk, az eredeti elgondolás szerint elsőrendű feladatom, hogy jelen legyek az emberek között – éppen ezért minden olyan alkalmat felhasználok, ami a velük való kapcsolatot ápolja. Amikor itthon vagyok, minden reggel én végzem a szentmisét a kápolnában, illetve vasárnap is egy szentmisét. Gyakran mondják az idősek, milyen nagy kegyelem a jó Istentől, hogy mindennap látják a püspököt, hisz régebb’ csak kétévenként egyszer láthatták. Számomra ez is egy visszajelzés arról, hogy az emberek jó néven veszik, ha köztük vagyok. Fel is használok erre minden alkalmat, és amikor csak lehet, minden rendezvényen szívesen ott vagyok: búcsúk alkalmával, felújított templomok, ravatalozók megáldásakor; a lelkiségi találkozókon is részt veszek. Fontos, hogy az ember jelen legyen, és lássák a hívek, így jobban lelkesíthetjük őket hitükben, és megtarthatjuk egyházunk mellett.

– Hogyan tudja a leginkább megtalálni a hívekkel a közös hangot?
– Szalézi Szent Ferenc a szelídségre építette a maga lelkiségét; azt a közmondást vette alapul, hogy egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel. Valóban ez a helyzet: ha az ember szeretettel van, szeretettel közeledik és szeretettel fogadja az embereket, akkor meg lehet nyerni őket. Nem kell, hogy tudós legyen, sem az, hogy különleges adottságokkal rendelkezzen. A szeretet az, ami mindent legyőz, mert mindennél nagyobb. Régóta megtapasztaltam ennek kapcsán valamit, és szoktam is mondani: a mi székelyeinknek ha a pap a szívükbe be tudta lopni magát, akkor mindenre képesek érte, de ha nem, akkor is mindenre képesek…, hogy elmarják őt. Ez is mutatja, hogy szeretettel kell az emberekkel bánni, hogy érezzék: a pap hozzájuk tartozik, az övék, az ő gondjukat viseli, az ő problémájukat próbálja megoldani, nekik akarja adni egészen magát.
– Van olyan pasztorációs terület, amelyre nagyobb figyelmet kellene mindenkinek fordítania, amit esetleg kissé elhanyagoltnak tart?
– Két dolgot említenék eddigi tapasztalatom alapján. Az egyik a szekták kérdése. Nagyon erőteljesen működnek, itt, Csíkszeredában is. A postaládáink megtelnek szóróanyagaikkal; kihasználnak minden lehetőséget írásaik terjesztésére, így a csíksomlyói búcsút is. Ez az egyik dolog, amire nagyon oda kell mindenkinek figyelnie, mert könnyen el tudják vinni az embereket.

A másik kérdés a romapasztoráció. Szinte nincs olyan egyházközség, ahol romák ne lennének. Ha tényleg nem próbál meg minden pap és minden ember valami megoldást találni, az ő fölemelésükön, hitbeli nevelésükön fáradozni, sőt munkahely szempontjából is segíteni őket, akkor elveszettek számunkra; másoké lesznek, akik nálunk nagyobb gondot fordítanak rájuk. Nagyon sok mindent le kellene küzdenünk e tekintetben, főleg a papjainknak. A legtöbben azt mondják, hogy nem érdemes a roma közösségekkel foglalkozni, mert nem biztos, hogy lehet eredményt elérni, főleg látványosat. Sepsiszentgyörgyön komoly háttértapasztalat van: külön plébániájuk van; a Szeretet Misszionáriusai foglalkoznak velük. Hála Istennek, vannak roma kispapjaink is, bár állítólag nem nagyon tudnak az övéik között dolgozni. Az Úr Jézus is azt mondta: senki sem próféta a saját hazájában. Az igazság e tekintetben az, hogy az idő majd eldönti, mi lehetséges, viszont valamilyen formában foglalkozni kell a roma közösségekkel, s ez olyan kihívás, amihez át kell törni az előítéleteinket.
– Mit jelent Önnek Márton Áron hagyatéka?
– Ez is egy külön kegyelem, hogy az ő idejében voltam kispap, és bár szobafogságban volt, nem sokat láttuk, és nem sokszor találkoztunk vele, de beosztva ministrálhattunk mindennap a kápolnában; és ötöd-, hatodéves korunkban már tanított is a teológián. 1967-ben, amikor a szobafogságát feloldották, és átjött a teológiára, hogy meglátogassa kispapjait, kitörő öröm, szűnni nem akaró taps fogadta őt… Nemcsak a papszentelésemet köszönhetem neki, hanem a papi kinevezéseket, illetve a kihelyezéseket is, aztán a Fehérvárra való behívást is. Az a nagy kegyelem is megadatott, hogy halála után nemcsak a ceremónia szervezőbizottságában voltam benne, hanem két este a virrasztás alkalmával én hirdettem az igét. Ezt is kitüntetésnek éltem meg, hogy egy ilyen nagy püspök ravatalánál kétszer beszélhettem.
Számomra azért nagy példakép, mert elveihez következetesen hűséges volt, nem lehetett megtörni őt, sem a börtönévek alatt, sem a házi őrizet alatt. A jellemes ember igazi képét adta mindannyiunk számára, akire minden idők embere feltekinthet. Ebben próbálom én is követni – még ha nem is olyan időket élünk most, amilyeneket ő –, hogy minden feladatban következetes legyek, és próbáljam az elveimet, a jelmondatomat megvalósítani. Persze a mai időknek is megvannak a magunk kihívásai, és ezek között kell hogy mi is megmaradjunk Isten igazi szolgáinak.

– Véleménye szerint milyen kihívásokkal találkozik ma az ember, akár a hivatás kérdését illetően, illetve kik lehetnek ma a példaképek?
– A mai életnek sokféle kihívása van; a legnagyobbnak én az elanyagiasodott világot, a globalizációnak e vonását látom: sokféle tekintetben és formában fertőzi meg az embert, és még az Istennek szentelt emberek is csak nagyon nagy erővel tudják visszaverni saját életükben is. Biztos, hogy szükségünk van eszközként sok mindenre, autóra, pénzre, nem lehet egy egyházközséget csak úgy vezetni és irányítani, hogy ne legyenek meg a megfelelő feltételek, de sajnos olyan könnyen és hamar el tud csúszni az ember, ezért nagy kontrollra és odafigyelésre van szükség, hogy ne menjünk el az elanyagiasodottság irányába.
A másik nagy kihívás – különösképpen a fiatalok számára – az internetezés. Oly könnyen el tud csúszni az ember, erkölcsi szempontból is könnyen a mélyre jut. Ebben a világban újra és újra hangossá válik a nagy szabadosság, hogy bármit lehet. (…) Ezeket látom olyan kihívásnak, amelynek a következménye lehet, hogy megcsappan a hivatások száma. Az elkötelezettség, a hűség, a kitartás egyre „halványabb” fogalmak; felbomlanak  a házasságok, nagyon kevés lett a kitartó, egy életre hűségesen vállalt, megélt család. Ezért próbáljuk hangsúlyozni az elkötelezettség, a hűség, a kitartás fontosságát.

– Ha visszagondol az elmúlt ötven év történéseire, van-e olyan kiemelkedő élmény, amit szívesen megosztana az olvasókkal?
– Emberileg nézve is hosszú a hetvennégy év, és ebből ötven év a papi élet szolgálatában. Sok mindent tartogatott és tartogat az élet az ember számára. A legfontosabbaknak azokat a vallásos élményeket tartom, amelyek meghatározóak voltak az életemben: az elsőáldozás vagy bérmálkozás, ami mély nyomot hagyott, s ugyanúgy a papszentelés is. (...) Korábban megfogalmazódott bennem a vágy, hogy három helyre szeretnék eljutni életemben: elsősorban a Szentföldre, ahol az Úr Jézus élt, és ahol vállalta értünk a megváltás nagy művét; Rómába, ahol az egyházunk szíve dobog, és egy Mária-kegyhelyre. Ez annak idején utópiának tűnt, mert kétévenként lehetett útlevelet kérni, és nem volt biztos, hogy megkapja az ember. Óriási élményt jelentett, hogy Isten megadta azt a nagy lehetőséget és kegyelmet, hogy a vágyam beteljesedett: két alkalommal jártam a Szentföldön, 1992-ben és 2009-ben; Rómában, mióta püspök lettem, már hivatalból is több alkalommal jártam: ad limina látogatásokkor, szentté vagy boldoggá avatásokon (Apor Vilmos püspök boldoggá avatásán, II. János Pál pápa és XXIII. János pápa szentté avatásán) és a hívekkel zarándokutakon; zarándokként sok Mária-kegyhelyre is eljutottam: Fatimába, Lourdes-ba és Częstochowába és a németországi Altöttingbe. Talán ezek a legjellegzetesebb élményeim, amelyek e vágyak nyomán teljesedtek be az életemben.
– Vannak-e olyan álmok a szívében, amelyeket szeretne megvalósítani?
– Egyetlen dolog foglalkoztat már, hogy készülni kell a legnagyobb vágyunk megvalósítására: hogy az ember eljusson a mennyországba. Minden este, az utolsó imádságomban azt kérem, hogy adja meg Isten a jó halál kegyelmét.

– Mit üzen az olvasóknak?
– Nemrég olvastam Viktor Frankl egyetemisták körében végzett felmérésének eredményét. Arról kérdezte a fiatalokat, hogy mit tartanak a legfontosabbnak az életükben. Azt írja, hogy nem a nemi ösztön, nem a vagyonszerzés, sokkal inkább az élet értelme és célja érdekli a fiatalságot a legjobban. Tény és igazság: ha az ember nem találja meg az életének értelmét és célját, akkor fölösleges élnie, csak céltalanul bolyong a világban, és értelmetlenné válik minden; nem tud megvalósítani értékes és szép dolgokat, melyekkel magának és embertársainak javára lehetne.
Ezt szeretném hangsúlyozni, prédikációim gondolatmenete is mindig ez, hogy az ember találjon rá Istenre – mint életének értelmére és céljára. Amit Isten értünk tett és tesz, hogy vagyunk, és gyermekeivé fogadott minket – ennek legyen gyümölcsöző hatása az emberiségre, és az ember eljusson oda, ahol Isten várja őt.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír