Ki volt Boldog Özséb?

„Régi szokás az eseményeket az írás tartósságára bízni, nehogy az elmúlt idők történetét nem ismerő kor bizonytalanul tévelyegjen ...” – így kezdte előszavát Gyöngyösi Gergely a Vitae fratrum-ban. A rend történetének megírására azért vállalkozott a 16. század elején, mert „bíztam ama remetéskedő testvérek érdemeiben, akik hajdan mélyedésekben és barlangokban laktak, de nem a földön mászkáló állatokkal sétálgattak, hanem inkább az erények szárnyain és a szemlélődés vágyain felhőként emelkedtek a magasba, és lelküket az égi szépség szerint alakítva az üdvözült lelkekkel egyesültek. Mert valóban, ezeknek pusztán Istenhez fordulása alkalmas rá, hogy a vallásos és buzgó emberek lelkét az égiek felé segítse. Bizony minden hívőnek elegendő követésre méltó példát hagytak.” 

Boldog Özséb életét Gyöngyösi latin nyelvű kódexéből ismerjük. Esztergomban született 1200 körül, derék és előkelő szülőktől. Még nem választották el az anyatejtől, amikor már megkezdte a tanulást. A komoly, jóságos, rendkívül értelmes fiú a helyi káptalani iskolában tanult. Sokat virrasztott és minden idejét az Isten tiszteletére, elmélkedésre vagy a tanulásra használta. Pap lett, az Istennek tetsző  bölcsességről beszélt az embereknek. Szabad idejében pedig könyveket írt, különösen a jogban volt jártas. Érdemeiért korán kanonoknak nevezték ki. Vendégszeretete vonzotta a pilisi remetéket. Annyira megkedvelte társaságukat, hogy gyakran fölkereste őket. Hisz ő is tanította: aki Istennek akar szolgálni, a családról való lemondással önmagát tagadja meg. Ezért elhatározta, hogy elhagyja a világot, otthonát, vagyonát, önmagát és övéit, hogy alázatossággal az Úr táborában harcolhasson. A tatárjárás előtt az isteni szeretettől vezetve, a szeretet kötelékét, mely Istenhez kötötte, nem volt képes elrejteni, hanem néhány ismerőse és az erények virágaival díszített, vallásos lelkülettől hevített barátja előtt fölfedte. Ezek annyira fölbuzdultak tervén, hogy gazdagságukat elfelejtvén, csak Krisztust akarták megnyerni. Elhatározták, hogy vele mennek és együtt laknak. Amikor szüleik, barátaik és rokonaik értesültek erről a tervről, bizalmas rábeszélésekkel, jutalmakkal, tanácsokkal és nyájas suttogással igyekeztek szándékuktól eltántorítani őket. Özséb már az isteni kegyelemtől megerősödött, imádkozott értük, állhatatosan böjtölt, zsoltározott és az örök életről beszélt nekik. Így elérte, hogy ezek az Úr szeretetéért elsőnek készek voltak elhagyni a világot, de a tatárok támadása megakadályozta őket. Elhatározták, hogy Esztergomot nem hagyják el, amíg a béke helyre nem áll. Mikor ez bekövetkezett, hasonló szándékkal, de nem hasonló korúak mentek a remetehelyekre, hogy együtt őszintén szolgálnak Jézus Krisztusnak. Özséb kijelentette, hogy Jézus szerette édesanyját, János apostolt is, de nem szállt le a keresztről, mert ott akart meghalni. Hasonló módon mi sem akarunk a vezeklés keresztjéről leszállni, azért mert értünk szenvednek, utánunk sírnak, hanem eltántoríthatatlanul Krisztus útján maradunk. 

Özséb mindenről lemondva, érseke beleegyezésével Szántó fölött a hármas barlang alatt, a vízforrásnál letűzte a keresztet: In Cruce salus! A keresztben  az üdvösség! – és elkezdték a remete életet. A hír hallatára sokan csatlakoztak és megépítették a rend főmonostorát Kesztölc mellett. Özsébnek egy alkalommal csodás látomása volt. Az égi hang bátorítására fölkereste a Szent Jakab-hegyi remetéket és egységbe vonta. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, és monostori életet kezdtek élni. Özsébet pedig rendi elöljáróvá választották, aki IV. Orbán pápához ment Orvietóba és kérte rendje számára Szent Ágoston szabályainak engedélyezését, de nem kapta meg azonnal. Szabályzatot viszont a veszprémi Pál püspök adott. Özséb két évtizeden át volt rendi elöljáró. Ezalatt testvéreinek több kolostora létesült magyar és horvát földön, de főmonostor a szentkereszti maradt, ahol évente a nagykáptalant tartották. Özséb előre megérezve halálát, a köréje gyűlt testvéreket buzdította: mindenekelőtt Istent szeressék, azután pedig embertársaikat. Az erények közül az engedelmességet gyakorolják és őrizzék az Úr parancsát egybetartozásuk jeleként. Imádkozó testvérektől körülvéve szép öregen őseihez megtért 1270. január 20-án. Rendje 1308-ban pápai elismerést nyert.

 

Gérecz Attila : Boldog Özséb Himnusz

Egybeomlott könny és vér,
nyílt seb lett az ország,
nyugatra pernyét hord a szél;
tanyák, falvak sorsát.
Csillag sincs, sötét az erdő,
mégis mécsek égnek!
Boldog Özséb szól az első
pálos remetéknek.
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének. 

Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

Kicsiny láng a hit, de tiszta
fehér, mint gúnyájuk,
sötét erdő zúgja vissza csöndes imádságuk.
"Nézz le ránk, kis romok felett
fohászkodunk Hozzád,
áldd meg mind, kik fegyver helyett
kereszted hordozzák!"
Szállj, ragyogj le mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk! 

Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

S barlang ölén, cellák sötét
mélyén fények gyúlnak.
Népedért szólj, Boldog Özséb, mondj imát az Úrnak.
Hívd egybe, ki hív és magyar!
Hívd, ki sebbel ékes!
Győzni fog, ki hinni akar,
s áldozatra képes!
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!
 

(Váci fegyház, 1955)