A
belső béke éveiben Salamon király valamint Géza és László hercegek szemmel
láthatóan arra törekedtek, hogy egymás jogait tiszteletben tartsák. A király és
a hercegek együtt vettek részt a jelesebb hazai eseményeken, egyházi ünnepségeken,
s együtt formálták az ország külpolitikáját. Közösen léptek fel a csehek ellen.
Közösen
nyújtottak segítséget Géza sógorának, a Velencével hadban álló Zvonimir horvát
királynak, s egyesült erővel győzték le 1068-ban az országra támadó úz-besenyő
sereget. Az ekkor vívott kerlési csatához kapcsolódik László herceg és a
leányrabló “kun” vitéz párviadalának már a középkorban is népszerű története.
Tegyünk egy kis kitérőt, hogy megértsük, kik voltak az úzok, a besenyők és a
kunok.
 |
| Úz harcos |
Az
úzok vagy oguzok az
első évezred közepén Kaszpi-tengertől keletre feltűnt lovas nomád nép, amelyről
több görög és bizánci forrás is említést tesz. 744 után az úz törzsek két
részre szakadtak. A nyugati úzok az Aral-tótól északra fekvő szteppvidékre vonultak,
ahol a tadzsik dinasztia 893-ban megtámadta őket. Az úzok egyik része ekkor a
besenyők szállásterületét elfoglalva, azt a 9. századvégi népvándorlást
indította el, amely végül is a magyarok második honfoglalásához vezetett. A besenyők 895-ben nyomták ki a magyarokat
Etelközből s jutottak a Don és Al-Duna között elterülő steppe birtokába,
amelyet a 11. század közepéig egyedül birtokoltak. A besenyők egyeduralmát a
szteppén az úzok törték meg. A harcias nomád lovas népek állandó becsapásaikkal
nyugtalanították szomszédaikat, köztük 1015-1017 között, Szent István idején,
Magyarországot is. 1048-ban, belharcok után, több besenyő törzs átkelt az
Al-Dunán, hol a bizánciak határőrként telepítették le őket. A nagyon
veszélyesnek tartott úzok ellen pedig az oroszok a Volgán túlról előnyomuló
kipcsak-kunokat hívták segítségül, de az úzoknak sikerült elmenekülniük előlük.
Az 1060-as évek elején már a Búg és a Szeret között tanyáztak. A magyar krónikások
az úzokat "fekete kunok" néven írták le a kipcsak
"fehér-kun" törzsekkel szembeni megkülönböztetésül, akik a 11. század
végén elérték Erdélyt és az Al-Dunát.
A 11. század közepén a besenyők
tömeges Bizáncba településével lehetőségük nyílt a kunok nyomása elől menekülő úzoknak rövid időre a
Kárpátok lejtőin megállapodni (emléküket őrzi az Úz-völgye), és eljutni az
Al-Dunához. Mivel a kunok állandó támadásának voltak kitéve, az úzok megkísérelték,
hogy mélyebben hatoljanak Erdélybe. Mivel nem tudtak megtelepedni, az
úzok zöme 1064-ben átkelt az Al-Dunán a Bizánci Birodalomba, hol Macedónia
területén néhány év alatt az éhség, dögvész és a balkáni portyázások miatt
annyira felőrlődtek, hogy nevük sem maradt. Néhány csoportnak, akik Etelközben
maradtak, sikerült elkerülniük a teljes megsemmisülést. Ezek leszármazottai a Moldáviában
élő gagauzok.
A
Kárpátok keleti oldalán összetorlódott, egymást váltó nomád népek: besenyő, úz
és kun sereg 1068-ban nagy erővel tört be északkelet felől, s a Meszesi-kapun
áthatolva az egész Nyírséget Bihar váráig elpusztította. Salamon király azonban
seregével a Lápos és a Szamos völgyén át visszavonuló támadók elé került, s
unokatestvérei, Géza és László vitézsége révén sikerült őket a Szolnok megyei
Kerlés falu mellett szétvernie. Anonymus szerint úgy „aprították a besenyők frissen beretvált
fejeit, mint a nyers tököt”. A csata főhőse László volt, különösen azáltal,
hogy az egyik menekülő “kun” vezért, aki egy magyar lányt vitt magával,
üldözőbe vette, legyőzte, és a leányt kiszabadította, jóllehet előzőleg már
súlyos sebet kapott a csatában. Ez volt a Vörösmaty Mihály által megénekelt híres
cserhalmi ütközet. A magyar
lovagkorra László herceg életéből a kerlési csata jelenetei gyakoroltak
legmélyebb hatást. Ezekről énekeltek a regösök, s László 1192. évi szentté
avatása után a képzőművészet többféleképp meg is örökítette. Számos középkori
székely templom falán megtaláljuk megfestve ezt a történetet.
A
foglyul ejtett vagy behódolt kisebb úz csoportok betelepülését jelzik a
szórványos Úz, Uzon, Uza, Uzdi, Uzlár, Ozd helynevek, illetve a barcasági
Türkös (tork=türk=úz népnév), ahol számos úz élt határőrként. A besenyők pedig
a kijevi Russzal és a rokon nomád népekkel folytatott harcokban felőrlődtek, s maradékaik
részben a Balkánra, részben Magyarországra települtek.
A fehér kunok és katonai
segédnépe a jászok idővel a magyar
király fennhatósága alatt megalapították Kunországot, melyet a tatárjárás
pusztított el 1241-ben. A Havasalföldön és Moldvában maradt besenyő, úz, kun,
jász töredékek a 14. században beolvadtak a térséget elfoglaló románságba,
hasonlóan a többi török eredetű néppel.
Visszatérve
Salamon király és a két herceg kapcsolatához, továbbra is közösen vezették hadi
vállalkozásaikat. Bátorságban egyik sem maradt el a másik mögött, de
magatartásukban még az ellenséggel szemben is sok volt a különbség. Salamon,
nem nézve semmi veszélyt, vad haraggal nyargalt előre és nem ismert irgalmat.
Géza óvatosan, mindig takarást keresve haladt, s ha győzött is, nála mindig
készen állt az engedékenység, a megbocsátás. László pedig mintha mindkét
természetből csak a jót egyesítette volna: belőle hiányzott Salamon vad haragja
és bosszúja, de nem volt olyan túlságosan óvatos sem, mint Géza: a veszéllyel
gondolkodás nélkül nézett szembe. A megbocsátó készségben és engedékenységben a
legyőzöttel szemben hasonló volt bátyjához.
folytatjuk
Előző részek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése