Vízkereszt – Nyíltság és keresés

Embernek lenni annyi, mint mindig szebbet, jobbat, igazabbat akarni, az élet minden területén. Aki erről lemond, az részben emberségét már feladta, csak vegetáló élőlény, állandóan önmagát ismétlő automata, lélektelen gép.

Kereszténynek lenni annyi, mint Krisztust követni. Ezen a téren pedig senki sem állíthatja magáról, hogy már tökéletes. Aki évtizedek óta mindig egyformán vallásoskodik, egyformán tart egyházi előírásokat, vallási törvényt, de semmi többet nem tesz, tehát nem keresi a mindig jobbat, az lehet vallásos, de igazi krisztuskövetőnek nem mondhatja magát.

Isten szíve állandóan nyitva áll számunkra, vagyis Isten megvilágosító és hívó kegyelme minden korban és helyen, működik, de az is szükséges, hogy a mi lelkünk meg Isten számára legyen kitárva. Csak így növekedhetünk a hitben és a szeretetben.

Mit jelent az, hogy növekszünk a hitben? Azt, hogy egyre jobban megismerjük Jézust.

Mit jelent növekedni a szeretetben? Azt, hogy egyre tökéletesebben élni Krisztus lelkületét.

Honnan ismerjük meg Jézust? Először is a szentírásból, az igehirdetésből és keresztény olvasmányokból, ha bennünk is van valami a napkeleti bölcsek szent vágyakozásából (Mt 2,1-12).  A Szentlélek belső tanítása is mélyebb, ha szívünkben forgatjuk, amit Jézusról tudunk, és ha sokat töprengünk azon, mit kellene másképpen, jobban csinálnunk. Jézus ismeretében haladunk előre, ha figyelünk az emberekre, a környezetünkre, a hírekre és olvasmányokra, hátha kapunk valami ötletet a tökéletesebb életre. Szent Pál a kinyilatkoztatásból ismerte meg Isten titkát, a pogányok üdvözítésének szándékát (Ef 3,2-3a, 5-6). Mindezt csak az érti meg, aki ég a vágytól, hogy mind jobban megismerje Jézus lelkületét, és hogy egyre tökéletesebben alakítsa szerinte a maga egész életét: munkáját, családi életét, szórakozásait, anyagi ügyeit, rokoni, baráti, szomszédi, munkatársi kapcsolatait, a közösségek, a haza, az emberiség problémáival való törődést. Aki mindegyre meglátja az Úr dicsőségét az Egyházban (Iz 60,1-6). Mi is csak a külső és belső átalakulásunk, mindig jobbat akarásunk útján találunk rá életünk Üdvözítőjére, akit mindennél jobban szeretünk.

Erről szól Sík Sándor piarista költő, Ments meg Uram! című verse:

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól

A meddőségtől, lanyhaságtól,

a naptalan és esőtelen égtől;

Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,

Fehér öregek aranyos borúja,

Virága van tavasznak, télnek;

Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,

Hogy ne nézzek se előre, se hátra.

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,

Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,

sem eszméban, sem kényelemben.

Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,

S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,

hogy megzökkenne vágyam mutatója,

Kezem kezedben ha kezdene hülni,

Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,

A minden mozgást érezni ha szűnném,

Az a nap Uram, hadd legyen a végső:

Szabadíts meg a szürkeségtől!

D-K. J.