Az ember hivatása

A hivatásról, Petőfi Sándor: A XIX. század költői című verse jut eszembe. „Pusztában bujdosunk, mint hajdan/ Népével Mózes bujdosott,/ S követte, melyet Isten külde/ Vezérül, a lángoszlopot./ Ujabb időkben Isten ilyen/ Lángoszlopoknak rendelé/ A költőket, hogy ők vezessék/ A népet Kánaán felé.// Előre hát mind, aki költő,/ A néppel tűzön-vízen át!”  

Tűzön-vízen át követni valakit; tűzön-vízen át győzelemre vinni az eszmét, a legnagyobb veszedelmekkel is szembeszállva, akár élete árán is, ez az elhivatottság. Minden egyes ember hivatását Istentől kapja teremtésekor, amikor Isten a semmiből a létbe hívja őt, hogy végső célját elérve az Ő örök boldogságának részese legyen. Az ember hivatása ezért a tökéletes szeretetben teljesedik be, Jézus Krisztus az Ő földi életének követésére szólít, és az Ő új parancsa tartalmazza (vö. Jn 13,34). A meghívás benne és általa történik (vö. 1Kor 1,9). 

Az emberi hivatás megmutatja az emberi lét értelmét, mert az ember szeretet-válaszra hivatott. Jeremiás próféta életében is ezt szemléljük. Ő elfogadta a maga korlátait, túllépett azokon a meghívó és azok felé, akiknek szolgálatára kapta a meghívást. (Jer 20,7-9) A meghívás őrzi a meghívó, a meghívott és a szeretetszolgálat én-te-mi összefüggését, s ezért nem válhat önközpontúvá. Jeremiás legdrámaibb helyzetében feltör szívéből az egyéni panasz, kiábrándultság. „Gyomlálni és rombolni, építeni és ültetni” hívta az Úr. Ő a feladat első részét teljesítette. Emiatt folyamatosan ki van téve az üldözéseknek, innen a becsapottság érzése. De egy kis szusszanás után felismeri: Isten sürgetése ellenállhatatlan, és „perzselő tűz gyúlt szívemben” – és vállalta elhivatottságát.

Pál apostol buzdít: „Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Legyen ez a ti értelmetek hódolata!” (Róm 12,1-2) A keresztények, akik felismerik „mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte, és mi a tökéletes!” – vagyis hivatásukat, akkor igyekeznek helyesen cselekedni, élni és ezzel kultikus értelmet adnak az életüknek. Az ő odaszánásuk „élő” áldozat, Istenhez és emberhez méltó. Ahogy Isten Szolgája Márton Áron mondta: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem is műkedvelő – feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot – szeretetből.” 

A metamorfózis nem külső, hanem belső, s az átalakulást Isten bennünk lakó Lelke hozza létre. 

Istennek kell élni, s az élet mérce pedig Krisztus!  

 Ő Péter vallomása után feltárta szenvedését, kereszthalálát, feltámadását és a tanítványság kritériumait. (Mt 16,21-27)

Péternek is tudomásul kell vennie, hogy nem lehet Krisztust elválasztani keresztjétől. Ha Isten akaratát keressük, kövessük Krisztust és  dicsőségében részesülünk.

„Aki értem elveszíti életét, megtalálja azt!” Mt 16,24.