Van remény!

Ha tüzetesen megnézzük, mindig is felkorbácsolt hullámok közt halad az emberiség és az Egyház is. Napjainkban nem kell elkendőznünk aggodalmainkat, melyet hívő emberként érzünk, látva az Isten nélküli életet, amely Európa nyugati részében tért nyert. Az anyagiakra alapozó és magabiztosnak tűnő istennélküliség semmit sem tud megoldani. A 2008-as világgazdasági válság óta egyre nő a szakadék a szegények és a gazdagok között, és erre nem született még megoldás. A Közel-Kelet és Afrika kül- és belháborúit pénzelő haszonérdekeltséget senki sem próbálja korlátozni. Az ennek következményeként elindult népvándorlásról a világ beszél, de az orvoslásnak nyoma sincs. A világjárvány is csak zűrzavart, kényszerhelyzetet szült és a káosz egyre nő.

A földi életföltételek egyensúlyának a megbontása, a család rendjének tönkretétele, az erkölcstelenség nyomán kialakult demográfiai fogyás, a drogok fogyasztása, az anarchisták bűnözése, az erőszakra épülő hatalom packázása némely országban katasztrófához vezetett. Ez az, ami a világon minden hol fenyeget. 

Ezért a tömegek egy karizmatikus vezér után vágyakoznak, mint Jézus kenyérszaporításakor. Még az apostolokat is elfogta a messiási földi ország vágya. Jézus ebből a felforrósodott messiási hangulatból küldi ki, kényszeríti apostolait, hogy mellőle hajón távozzanak a túlsó partra. Talán céltalannak és időszerűtlennek ítélték az utat a közelgő vihar miatt, de mennek a küzdelmes éjszakába. Jézus elbocsátja a népet, és felmegy a hegyre, hogy imádkozzék. Majd hajnaltájt a háborgó tenger vizén tanítványai után megy, és küzdő tanítványait bátorítja: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Ezután beszáll a bárkába és velünk utazik a történelemben. A világ kibontakozását Jézus közössége segítette, most is csak az evangéliumhoz való visszatérés biztosíthatja a világ jövőjét, mint ezer évvel ezelőtt a magyar népnek.

A ’89-es változás után Kárpát-medence szerte megünnepeljük augusztus 20-át. A szónokok beszédeikben kiemelik Szent István  államalapítását, országszervezését, a közigazgatásnak, a jognak a megalapozását, a nyugati kereszténységhez való csatlakozást, az egyházszervezést is, de számunkra mégis a legfontosabb üzenete: hogyan kell gondolkodásunknak és a szívünknek megváltoznia, hogy ne pogány módra gondolkodjunk és éljünk, hanem keresztényként. Szent István szakít a pogányok életmódjával, akik hiábavalóságokon jártatják az eszüket és akiknek nincsen reménységük (Ef 4,17-24).

Szent István népének jövőt akart. Ezért erős alapra építette országunk, de saját és családja életét is: a kereszténység mellett kötelezte el népét. Nem formálisan vette fel a kereszténységet, nem politikai hasznosságból lépett szövetségre a nyugattal, hanem gondolkodásában kereszténnyé lett. Elfogadta Jézus Krisztust valóban Megváltónknak. És remélt Benne. 

És ez az a remény, amiben egyén és közösség kapaszkodhat és nem csalódik. E reménybe kapaszkodott a XX. században Márton Áron, Reményik Sándor és sok-sok magyar keresztény. Mert ez a remény nemcsak ennek a földi életnek a keretei között érvényes, hanem azon túl is a világmindenségre és az örökkévalóságra szól. Ez a keresztény embernek a reménye, és ezért a gondolkodásmódunk és az életünk is különlegesnek tűnik a nemhívők szemében. Meglátják, hogy Krisztus szeretetével rend van a szívünkben, és értékrendbe helyeztük a dolgokat.

Legyünk a remény emberei, mert Krisztus a reménységre hívott meg minket, mindnyájunkat külön-külön és egész nemzetünket. Imádkozzunk ezért, így köszöntöm szeretettel az Olvasót munkatársaim nevében is,  

Darvas-Kozma József a Krisztus Világa főszerkesztője