Adventi mese

Kedves gyerekek! Amikor én is akkora voltam, mint ti, akkor jó szüleim azt mondták, fiam, nézz a lábad alá, nézz előre! Most ideálltam a mikrofon mellé, előre néztem és oldalt. S hát kiket látok? Titeket szines öltözetben, és a felnőtteket.

A kicsiket illik először meglátni, ezért ma hozzátok akarok szólni, kedves gyerekek, mielőtt meggyújtanánk a második gyertyát a város adventi koszorúján.

Egy igaz történetet szeretnék elmondani mese-köntösben. Tudom, hogy a meséket nagyon szeretitek, de azt elárulom, hogy mi felnőttek is, legalább annyira szeretjük a mesét, mint ti.

Történt, hogy amikor megteremtette a világot mennyei Atyánk, és már mindennel készen volt, odahívta három legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket: a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet.

Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet.

Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre. Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban egy gonosz szellem tanácsára mind lezárták szívüket nagy, súlyos lakatokkal. A lakatokat pedig a gyűlölet, irigység, rosszindulat és kapzsiság őrizték. Isten angyalai hiába mentek egyik embertől a másikig, a szívek nem nyíltak meg, és ők nem tehették beléjük a mennyei Atya ajándékait: a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet.

A mennyei Atya pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott, mert tudta, hogy nagy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.

S ahogy a mennyei Atya elszomorodott, azon szempillantás alatt csak elébe lépett az ő örök Fia, a Fiúisten, és ezt mondta: – Hallgass meg engem, Atyám! Lásd, odaadtad angyalaidnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Adj nekem emberi testet, adj nekem édesanyát, és add nekem az erdőket, majd én megnyitom az emberek szívét!

Azon a régi napon tehát Isten Fia egy tiszta szívű édesanyát kapott a földön és lejött közénk, hogy megszépítse az erdőt, és átadja Isten kincseit az embereknek. Amikor leszállt a földre egyből kacagni kezdtek a fák, a virágok és a rétek.

– Így na, – mondotta elégedetten az Isten Fia, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt.

– Így na, most már kezd rendbe jönni minden. Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él.

A szellő, amit ruhája ráncaiból rázott elő mind a fákat járta, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy.

A tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain füvek sütkéreztek, virágok nyíltak. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, ugrándoztak a bárányok és az őzgidák, a forrás is mesélni kezdett. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, lógatta a lábát miközben továbbította a füvek, fák, virágok, állatok örömét. Akárcsak ma, éppen úgy.

A Fiúisten pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse a három angyalt: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

– Gyertek – mondta nekik amikor rájuk lelt –, az erdő legnagyobb fája majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit. Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.

Jött az első ember. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát és azzal elment. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se.

– Ki volt ez – kérdezték az angyalok.

–  Rontó-ember volt - válaszolta az Isten Fia.

Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.

Aztán jött a második ember. Görnyedten a földet nézte, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett a csupa élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment.

– Ki volt ez – kérdezték az angyalok.

–  Gyűjtő-ember, közönyös ember – válaszolta az Isten Fia.

Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat. Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok meg az állatok. A patak is sírt, a csönd is sírt.

És ekkor jött a harmadik ember. Teveszőrből volt köntöse, derekán bőrövet viselt. Jött, megállt a patak vagy folyó szélén, és hallotta sírni az erdőt meg a pusztát. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta és halkan mondta: – Istenem, milyen szép annak lába nyoma, aki jó hírt hoz…

És abban a pillanatban lehullt szívéről egy nagy, rozsdás lakat.

Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég. Ekkor a folyóba lépett az Isten Fia, fejére szállt egy ragyogó galamb, és valami fontosat mondott az ég.

És erre kórusban megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Mókusok ugráltak a fák alatt, a vízben halak ficánkoltak. A szellő csiklandozta a fák levelét, és fent a sziklán tavaszillatú örömdalt énekelt a Visszhang.

– Istenem, milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
– Ki ez az ember - kérdezték az angyalok.
– Ez a látó-ember - felelet az Isten Fia.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették az isteni kincseket: a jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égen, fehér felhőtutajon a mennyei Atya ült és a földre mosolygott.

– Így volt ez bizony, gyerekek, s így van azóta is, hogy háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember.

–  Te, látó-ember leszel, ugye?

–  Holnap, amikor megjön a Mikulás ajándékaival, ugye te látó-ember leszel, aki meglátod a jósággal, meg a szeretettel, meg a békességgel ajándékozó édesapádat-édesanyádat, a nagypapát-nagymamát, a testvéreidet, a keresztszüleidet és a szomszéd gyerekeket.

Te, ugye nem leszel rontó-ember, aki játékaidat szétszeded. Te megkíméled, értékeled azokat. És nem is leszel gyűjtő-ember, aki mindent magának akar, hanem megosztod játékaidat testvéreiddel, hogy ők is játszanak. Legyen közös a játék öröme.

Holnap az iskolában kiflit kapsz, de te, a látó-ember módjára, meglátod-e a földművesek munkáját: szántás-vetését-aratását, a sok-sok búzaszemet, amelyből a molnárok lisztet őröltek és a pékek kenyeret sütöttek?

–     Te, ugye a kenyeret, a kiflit megbecsülöd, mint látó-ember?

–     Meglátod-e a tejben a mezők füvét és virágait, amikkel a tehenek táplálkoznak, amiket csodálatosan friss tejjé alakítanak?

–     Te, ugye a tejet, megbecsülöd, s ha nem kell neked, akkor annak adod, akinek kell, mert te, látó-ember vagy.

–     Ha te, látó-ember akarsz lenni, akkor az angyalok a te szívedbe is beteszik Isten legszebb ajándékát: a jóságot, meg a szeretet, meg a békességet. Akkor a föld leggazdagabb embere leszel, mint a betlehemi pásztorok vagy a napkeleti bölcsek, akkor te is meglátod, Jézust, az Isten Fiát.  A látó-ember azt is meglátja, hogy Isten Fia azért jött a világba, hogy életünk legyen, és ez az élet örömteli legyen.

(Wass Albert meséjét átdolgozta Darvas-Kozma József)