Uram, mi, a te híveid,
roppant rendes gyerekek vagyunk
ám,
lehozunk téged az égből,
bebugyolálunk öblítőillatú
ruhácskákba,
megédesítjük a papit is, amivel
megetetünk,
nehogy elcsapd a kis haskódat,
csinálunk neked babaházat,
elnevezzük templomnak,
ott majd minden habos márvány
lesz
meg csipi-csupa aranyozás,
meg ájtatos tekintetű
szentecskékkel
pakolásszuk tele a főhajót,
legyen mivel játszanod,
ha unod magad,
zenélünk is neked,
pihepuha zenéket,
mindenesetre semmi olyasmit,
amire amúgy szívesen
rángatózunk
őrjöngve a fesztiválokon,
maradj csak meg, Uram,
a te kis álomvilágodban,
csíja, csicsíja, majd mi
elringatunk,
suttogva motyogunk neked
szép szavakat, és engedelmesen
ráfeleljük a zsoltárválaszokat,
egyszerre vetünk keresztet,
mint a kiskatonák, és dehogy
szólunk
vissza pimasz hangsúllyal,
mint szeretteinknek otthon,
négy fal között,
dehogy hánytorgatjuk fel a
sérelmeinket,
dehogy kelünk ki fröcsögve
magunkból,
hogy lepofozlak, te büdös
kölyök,
vagy hogy fogja be a száját,
anyuka, mielőtt rálépek,
vagy hogy inkább főzni tanulnál
meg, te utolsó,
nem, Uram, a te házadban minden
olyan
szelíden megy és olajozottan,
még a Rózsikát
is csak halkan mószeroljuk,
amiért
rosszul vasalta ki az
oltárterítőt,
és már megint nem oda tette a
virágot,
ahova illik, nem azért mondom,
atyám,
de tudnék magának mesélni erről
az ájtatos asszonyszemélyről,
olyan cifra dolgokat, hogy
esküszöm,
a füle is kettéállna.
És miután rózsaszín
babaszobádat ilyen
szépen berendeztük, Uram,
nehogy találkoznod kelljen a
valósággal,
te fogod magad, és össze-vissza
csavarogsz
a világban, nem maradsz meg a
jó kis
kereteid között, én ezt nem is
értem, Uram,
hát mindent megadtunk neked,
öntettünk
harangot, hogy az órát se
kelljen nézned,
építtettünk orgonát, hadd
búgjon érzelmesen
a füledbe, erre te meg szabadon
kószálsz olyan utcákon, ahol
még
az átlagembernek is veszélyes
egyedül
járnia, nem hogy neked, akit
eddig
pátyolgattunk, mindent alád
tettünk,
s tessék, így hálálod meg
nekünk.
Szóba elegyedsz a
pénzváltókkal,
az illegálisokkal, a vágott
arcúakkal,
és összevissza ölelgeted őket,
még félreértik,
Uram, te nem tudod, micsoda
rettenetes
félreértések vannak a világon,
ha már valakit ölelgetned
muszáj,
hát babusgass minket, eleget
fáradtunk
érte, megérdemeljük, és ezt
most
minden beképzeltség nélkül
mondom.
Uram, te odaheveredsz az
utcalányok
mellé, és törölgeted a maszatos
könnyeiket,
pedig valaki benézhet az
utcáról,
és mit lát, Isten a bordélyban,
ez rettenetes szalagcím, ennek
nem tehetsz ki minket,
vajon gondoltál erre,
hogy honnan jössz,
hová tartozol,
hozzánk tartozol,
tartozol nekünk,
erre azoknak a szemérmetlen
szerencsétleneknek a vállát
simítod,
mintha a koszos porontyaid
lennének,
és a csuda egye meg, még csak
nem is azon járatod az eszedet,
amin mi járatnánk hasonló
helyzetben,
csupa szívjóság vagy meg
részvét,
hát meddig mész még el, azt
mondd meg,
Uram, meddig, mert mi kezdünk
torkig lenni a te végtelen
jóságoddal!
Csak egy kicsit lennél
esendőbb,
csak egy kicsit gondolnál a
látszatra
meg az illendőség re, de nem,
fütyülsz az egész renomédra,
amit olyan kínkeservesen
építgettünk
évezredeken át kártyalapokból.
És odadőlsz az utcapadra,
a koszba, a hajléktalan mellé,
és eszünkbe juttatod, hogy
nálunk
pince-padlás teli van
cuccokkal,
ő meg két szatyorban hordja az
életét,
hogy mi tonnaszámra gyártjuk a
szemetet,
és idegesek vagyunk, ha nem
szállítják
el azonnal a szép kis házunk
elől,
ő meg a mi szemetünkből él,
megpróbál
eltakarítani utánunk, lám,
mekkora mocskot
hagyunk a Föld nevű
táncteremben,
mennyi maradékot hajigálunk ki
fene nagy jómódunkban.
Uram, nem törődsz a kosszal, a
fertőzésveszéllyel,
az élősködőkkel, átmásznak rád
esetleg,
persze, tudom, őket is te
teremtetted valahogy,
akartam is már kérdezni, ugyan,
minek, mi remekül ellennénk
bacilusok, poloskák, tetvek,
bolhák,
egyebek nélkül, fene az
ízlésedet,
szerintem a hajléktalanok is
jól
ellennének ezek nélkül, de hát
te tudod,
te vagy a főnök, bár ezt elég
nehezen
nyeljük le, mi, a te híveid,
akik hívek
vagyunk ugyan hozzád, de azért
mindennek
van határa, odadőlsz amellé az
árva fickó
mellé, és mindenféléket
duruzsolsz
a fülébe, szédíted, hitegeted,
mennyei
királysággal kábítod, ezerszer
újrapörgeted
vele veszteségeit, és
megsiratod mindet,
házat, hazát, asszonyt, állást,
megbecsülést,
mi mindent lehet elveszteni, te
jó ég,
mi mindent lehet megszerezni,
te jó ég,
közben igazából csak szétpergő
homok
marad kezünkben, és úgy vágyjuk
közeledet,
Uram, te pedig megcsalsz
minket,
ott heverészel úri kedvedben
a hidegben azzal az emberrel
ott a padon,
és bennünk nincs elég bátorság,
hogy odaheveredjünk mellé,
hogy odaheveredjünk melléd.
**
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése