Nem halsz meg, ha

„Az emberi romlottság fokmérője nem annyira az elkövetett bűnök nagysága és sokasága, hanem a bűnbánatra való képtelenség”. (Barsi Balázs)  A Szentírás nem arról szól, hogy ki mennyire bűnös, hanem ki mennyire képes bűnbánatot tartani. A bűnbánat nem az ok és okozat törvényét követi, hanem a szeretetet, mert ez visszahelyez a szeretet Istenének világába. Egy őszinte gyónás óriási súlytól képes megszabadítani, talán eddigi elhibázott életnek ad új irányt. A józanul gondolkodó belátja: miért félnék megvallani bűnömet a mindenható Istennek, ha egyszer elkövetni volt bátorságom? Máskülönben mindenféle „rövidzárlatot” ki szoktunk javítani, hogy zavartalanul és rendezett körülmények között tudjunk élni. Az olvasmányok egyszerre szólnak a bűnről és a bűnbánatról. Ezért is indítottam írásomat így: „Az emberi romlottság fokmérője nem annyira az elkövetett bűnök nagysága és sokasága, hanem a bűnbánatra való képtelenség.” Az emberek hogyan viszonyulnak a bűnhöz? – ezt nézzük meg a szentírás segítségével. Az ószövetség királyai közül leginkább Dávidot ismerjük, nemcsak jó tulajdonságait, hanem a bűneit is. Dávid király szenvedélytől elvakultan halálba küldte a hettita Uriját, hogy megszerezze annak feleségét. Ekkor Isten küldötte, Nátán prófétát, aki egy tanmese által megértette Dáviddal a bűne súlyosságát. A király méltatlankodva hallgatja a juhnyájjal rendelkező gazdag történetét, aki vendégének úgy készít lakomát, hogy elrabolja a szegény szomszéd egyetlen bárányát. Dávid méltónak tartja az ilyet a halálra. Ekkor Nátán ezt mondta: „Te vagy ez az ember!” Dávid megérti a tanmesét, megérti bűne súlyosságát, megbánja és alázatosan megvallja bűnét: „Vétkeztem az Úr ellen.” Az Istennel való személyes kapcsolata által Dávid bocsánatot nyert, de büntetése nem maradt el, hogy többé ne vétkezzék. Bánatának őszinteségéről tanúskodik az 51. zsoltár: „Könyörülj rajtam, Istenem!” Isten figyelmeztetése, néha büntetése az erkölcsi rend fenntartását célozza (2 Sám 12,7-10. 13). A keresztény is tudja, hogy a bűnnel Istent sérti meg, mert az Isten-központúságból az én-központúságba megy át. Súlyosan akkor vétkezik, ha fontos dologban, tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsának. 

Az evangélista nem beszél sem a helyről, sem a bűnét bánó asszonyról, hogy senki se tehessen neki szemrehányást. Isten többé nem tesz szemrehányást a próféták által, mert egyszülött Fiát küldte el, hogy üdvösségre hívjon (Lk 7,36-8,3). Jézus minden alkalmat felhasznál, mert Ő a bűnösök orvosa. Elfogadja Simon farizeus meghívását, engedi, hogy lábát a házba belépő bűnös nő könnyeivel öntözze, csókolja és megkenje. A házigazda és mindenki magatartását a két adósról szóló példabeszéddel világítja meg. Közben felfedi Simon szívének gondolatát és az asszony őszinte bánatát: „Bocsánatot nyertek bűneid... A hited megszabadított téged. Menj békével!” A Krisztusban gyökerező hit által üdvözülünk (Gal 2,16. 19-21), mert a megváltást Ő szerezte meg. 

„Íme az Úr megbocsátotta bűnödet, s nem halsz meg!” 2Sám 12,13