XXIII. János pápa +1963.06.03.

Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1963. június 3-án hunyt el a „Jó Pápa”, XXIII. János. Ebből az alkalomból hálaadó szentmisét mutatott be Francesco Beschi, a bergamói egyházmegye püspöke a vatikáni Szent Péter bazilikában hétfőn este öt órakor, népes zarándokcsoport részvételével. A szentmise végén Ferenc pápa is megjelent a bazilikában és köszöntötte a jelenlévőket, visszaemlékezve a nagy zsinati elődre. Gondolatait a következő adásunkban ismertetjük.
XXIII. János pápa, Angelo Roncalli, az észak-olasz bergamói egyházmegye területén, Sotto il Monte, magyarul Hegyalja nevű faluban született egy 13 gyermekes családban. Nagy meglepetést váltott ki világszerte, amikor 1958. október 28-án, a nemesi származású XII. Piusz pápa halála után őt, a paraszti származású velencei pátriárkát választották meg. A konklávéra indulva – állítólag – a titkárától azt kérte, hogy vegyen két menettérti jegyet Rómába. Azonban megválasztásánál is nagyobb meglepetést keltett, hogy alig három hónapos péteri szolgálata után 1959. január 25-én bejelentette: egyetemes zsinatot hív össze. II. János Pál pápa a jubileumi szentév során, 2000. szeptember 3-án boldoggá avatta nagy elődjét.

A Vatikáni Rádió munkatársa a kerek évforduló alkalmából meginterjúvolta Loris Francesco Capovilla nyugalmazott érseket, XXIII. János pápa egykori titkárát, aki ma 97 évesen az ő pápája falujában él.

Most hallgassuk meg a legilletékesebb személy visszaemlékezését: „János pápa beszélgetése az Istennel mindig közvetlen, spontán és szerény volt. Mint ahogy egy gyerek fordul az anyjához. A kicsik és a szegények hite volt az övé, amit megerősít egyik csodálatos levele, amit a szüleinek írt. Akkor éppen a pápa képviselője volt Bulgáriában és Karácsony napján írt levelében nosztalgiával gondol vissza egykori falusi tanyájukra. Látja otthon a szegény és szerény családi asztalt és nosztalgiával mondja: „Karácsony a családok ünnepe, különösen a sokgyermekes családoké, mint a miénk. A gyermekek miatt kell nekünk jónak lenni és nagy békében élni”. Hozzátette még a szüleinek: „Ti tudjátok, mennyit tanultam, le is doktoráltam, de elfelejtettem mindent, amit az iskolában megértettem és megtanultam. Ám semmit nem felejtettem el abból, amit tőletek tanultam, édesanyám és édesapám. És nem felejtettem el, amit a plébánosunktól tanultam, aki megkeresztelt engem. Ez a fény, az életem legjobb része, az az erő, mely folyton engedelmessé tesz az Úr iránt, ahogy nekem azt a Szentatya mondja”.
A múlt századnak ez a hatalmas alakja, akit mindenki elismer – és nemcsak katolikusok – jelentős életet élt meg. Ezzel a teherrel a vállán járta végig jelentős pályafutását…
„Emlékszem – folytatja visszaemlékezését Capovilla püspök – pápává választásának napján, a Szent Péter bazilika loggiáján állva – talán hat óra lehetett - a televíziók és a filmesek fényszórói elvakították őt, és ő, aki nagyon szerette látni az emberek arcát, most nem látott semmit. Csalódottan mondta nekem: „Éppen megfordultam, hogy a balkonról az Áldások Termébe menjek. Előttem vitték a feszületet és arról mintha maga Jézus szólt volna: „Angelino! Nevet és ruhát cseréltél, de ne feledd, hogy ha nem maradsz szelíd és alázatos szívű, mint én, akkor nem látsz semmit az egyház és a világ életéből. Vakon maradsz!”. „Igen, szelíd és alázatos szívű” - ezek voltak a pápa első szavai hozzám” – állítja egykori titkára.

Mondhatjuk, hogy az Istenről szóló hitelesebb beszéd igényével hívta egybe a zsinatot?
„Amikor a szolgálatába léptem, egy nagyon gyakorlatias és bölcs tanácsot adott nekem. Azt mondta: ’Sok bizalmas dolgot közlök veled, megosztom veled, hogy milyen döntéseket kell hoznom. Ha elégedett leszel ezekkel, mondjad csak meg nekem. De ha azokkal szemben fenntartásaid lennének, és egyáltalán nem lelkesítenének téged, ne mondjad el azt nekem, mert én magam kérdezlek majd arról’.
A zsinat kapcsán aztán megértettem ezt, mert amikor az első alkalommal említést tett róla, nem szóltam semmit. És a másodjára sem. Harmadszorra azonban már megkérdezte: „Hogyhogy? Szóltam neked erről az eseményről, hogy a Szentlélek mondta ezt belülről nekem és te nem feleltél semmit? Ezt válaszoltam: „Nem szóltam, mert Ön nem kérdezett”. „Nem, nem, más oka van! Tudod, én már öreg vagyok, és hogy ez egy hatalmas terv, amit én nem tudnék megvalósítani… Miért okoskodsz most úgy, mint egy főnök, aki asztalnál ülve egy tervről vitatkozgat.” Én erre nemmel válaszoltam. Szentatyám, amiről Ön most döntést hoz, az egy nagyon jó dolog és az egész emberiség javát szolgálja. Erre azt mondta: „Ami fontos, az nem „megvalósítani, megcsinálni…”, hanem „elfogadni” egy sugallatot, figyelmesnek lenni Isten iránt, aki arra hív téged, hogy együttműködjél vele, ez már önmagában egy nagy vállalkozás! Még ha csak meghirdetném is, már az is egy nagy esemény lenne”. Ez az első nagy tanítás, amit a pápa nekem adott.
A második pedig így hangzott: „Emlékezzél csak, én egy püspök vagyok. Úgy kell meghalnom, mint egy püspök. Ha valami súlyos dolog történne, azt világosan meg kell mondanod nekem”. Így jött el aztán az utolsó nagy beszélgetés vele, amikor így szóltam hozzá: „Szentatya, eljött az óra!”. Ő pedig ezt mondta: „Egy pillanat! Meg kell kérdezni az orvosokat!”. „Szentatya, már megkérdeztük őket”. Aztán így folytatta: „Hozzátok el nekem az Oltáriszentséget ünnepélyesen, legyenek itt a legelső munkatársaim, mindegyikkel beszélnem kell, hogy elbúcsúzzam tőlük, és hogy fogadalmat tegyenek a Zsinat folytatására, és hogy azt az Úr áldása koronázza majd.

Ami az utódlást illeti, azt Jézus már elrendezte. Ha valaki utánam másképpen cselekszik, nem számít semmit: mi csak egy bizonyos pontig számítunk. Isten, aki számít, aki fölhasznál bennünket, kicsi embereket, nagy vagy kicsi dolgokban, az egész emberiség javára” – fejezte be személyes visszaemlékezéseit Loris Francesco Capovilla nyugalmazott érsek, XXIII. János pápa egykori titkára.

(vl) VR