A török hódoltság idején nemcsak a nagy váraknak volt jelentősége, hanem a
kis váraknak szintén kijutott a védelemből. Ezekből ugyanis a magyarok
ki-kirohantak és lecsaptak az ott portyázó törökre. Ilyen törökverő és rabsága
révén szintén ismertté vált férfiú Szapáry Péter. Tehetséges politikus, katona
és gazdálkodó volt, felmenőihez hasonlóan. Portyázó embereivel a Duna-mente
fontos hadiútján rendszeresen rajtaütött a vonuló török csapatokon. 1657-ben
Szapáry a Vértes hegységbeli Csákvárnál Hamzsa budai bég fogságába esett. Ezt
követően a bég négy éven át kegyetlenül gyötörte, igába fogta. A meggyötört Szapáryt barátja,
Batthyány Ádám fogoly-cserével váltotta ki, a szultán futárjával és pénzzel.
Szapáry kiszabadulása után átvette testvérei javainak kezelését, országgyűlési
küldött, majd alországbíró lett. Buda 1686-os ostroma előtt újra elővette régi
kardját, még egyszer visszatért benne a hős, s lelkesen küzdött az oszmánokkal
Buda alatt. Az utolsó csatában esett magyar fogságba Hamzsa bég, a régi
ellenfél, akit személyesen az európai csapatok főparancsnoka, Lotharingiai
Károly engedett át a híres vitéznek. Szapáry a szétlőtt Budavár utcáit rótta,
eltűnődött azon, hogyan is találkozzon egykori kínzójával. Ez idő elég volt
ahhoz, hogy egy jól értesült szolga megvigye Hamzsa bégnek a hírt, aki félve a
bosszútól a nála levő lassú mérget bevette.
A börtönben lett nyilvánvaló
Szapáry lelki nagysága, amikor kijelentette: az igazságtalanságot nem teszi
jóvá a bosszú! A magyar főúr megkegyelmezett a bégnek és szabadon engedte. Ezt
a török nem akarta elfogadni. Nagyobb büntetés az irgalmasság, mint a
legkínosabb halál – mondta, s nemsokára meghalt, de előbb keresztény hitre
tért. A szeretet megnyitotta szívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése