A kapzsiság jármában

Egy szegény özvegynek kis termőföldje volt, és abból tengette életét. Egy gazdag ember pert indított ellene, s a szegény asszony elvesztette mindenét. Ekkor arra kérte a gazdag embert, hogy legalább egy zsák földet vihessen el a földjéről.  Megengedte neki. Mikor már megtöltötte a zsákot, arra kérte a gazdag embert, segítsen neki vállára tenni a zsákot. De a zsák nagyon nehéz volt. "Nem bírom, nagyon nehéz" - szólt a gazdag ember. - "Ha neked már ez a zsák föld is nehéz, - mondta az asszony - nem lesz-e neked sokkalta nehezebb ennek az egész szántóföldnek földje, mely agyon fog nyomni az utolsó ítéleten?" Ennek hatása nem is maradt el. Az ember megijedt és visszaadta az igazságtalanul elvett földet.

Az ember természetes ösztöne, hogy gondoskodjék önmagáról. Távoli ősünk, a barlangi ember erejéből és ügyességéből még alig­ha futotta másra, minthogy megszerezze a napi táplálékot és befödje úgy ahogy pőre testét. Később már tartalékolt is, lehetőleg minél többet. Az apróbb fényűzést sem vetette meg, díszes köveket keresett, csecsebecsét faragott, amivel csinosította önmagát. Ahogy múlott az idő, túl a napi szükségleten, már a gazdagságot kereste, a javak bőségét, hogyha tehetősebb, erőszakosabb volt. Elérkezett arra a pontra az ember, amikor a javakat már önmagukért hajhászta. Ez az a pont, ahol az ember már elveszítette uralmát ösztöne felett, mert már nem az értelem irányította, nem a belátás és a bölcsesség. Anyagiassá vált. Szinte rabjává lett egyik-másik ember az anyagiaknak. Hajtja magát, szinte kiuzsorázza önmagát, a munkája eredményével mégis folyton elégedetlen, még többet akar. Még több pénz az álma, a nagyobb vagyon. Tíz körömmel ragaszkodik mindenhez amije van, és szinte fizikai kínt érez, hogyha ki kell adnia valamit a kezéből. Megdöbbentő a fösvény és a kapzsi ember lelkivilága. Tragikuma talán éppen abban tűnik ki a legjobban, hogy a gyűjtött javakat, a pénzt már önmagától is sajnálja. Annyira fukar, hogy önmagától is megvonja a jobb falatot, a tisztességesebb öltözéket. Gyűjti, ragaszkodik hozzá tíz körömmel, mindig többje lesz és mindaz, amije van, mégsem az övé. Az ilyen ember csak kizsigerelt rabszolgája a vagyonának, nem élvezi, képtelen élvezni. Az ilyen ember elfelejti, hogy az anyagi csak eszköz, arra szolgál, hogy szebbé és könnyebbé, elviselhetőbbé tegye ezt az életet. Arra szolgál, hogy segítségükkel az erkölcsi, a szellemi, a lelki kincsekből minél több jusson neki. A kapzsi ember mindezt nem tudja, és nem is lehet néki megmagyarázni. Az anyagiakat, a vagyont, a pénzt szolgálta és már életében elveszítette azt. Nem volt belőle haszna. Még kevesebb haszna lesz belőle a másvilágon. Isten ítélőszéke előtt üres kézzel fog megjelenni, és az Örök Bíró semmit sem írhat javára. A legkiábrándítóbb, az emberi méltóságot megcsúfoló életek közé tartozik a kapzsi és anyagias emberé. Érzi ezt mindenki, ezért sújtja ezt a bűnt a közvélemény oly mély megvetéssel.