Vándorút az emberi élet. De ezt ne úgy értsük, hogy
egymás után szaladnak az évek, magunk mögött hagyunk sok jót és rosszat, míg
végre megérkezünk; némelyek szerint a sírig, hitünk szerint Isten trónusáig.
Nem ilyen értelemben vándorút az élet, ilyen értelemben legföljebb sodródás,
tehetetlen sodródásomért ugyan ki tudná megállítani az éveket? Ha arról van
szó, hogy minden embernek „nagy utat” kell megtennie (1 Kir 19,7), ez belső
vándorlást jelent, azaz belső alakulást.
Minden emberi élet egy feladat: Légy olyanná,
amilyennek elképzelt Istened. Ez az „olyanná levés” a vándorút. Akinél csak
múlnak az évek, „ahogy esik, úgy puffan” módra, az nem vándorol, az leült,
leheveredett az árokpartján, vagy gurul lefelé, ahelyett hogy egyre magasabbra
kapaszkodnék - „egészen az Isten hegyéig”.
Az életnek tehát vándorútnák kell lennie Isten
felé. Vagyis alakulásnak: Indulatosból szelíddé kell lennem, sértődősből
megbocsátóvá, önzőből másokért élővé, felületesből imádságos lelkületűvé,
anyagiasból az igaz értékekre vágyakozóvá. Aki ezt megpróbálja, nem is annyira
vándorútnak, inkább fáradságos, nehéz hegymászásnak érzi az életet, amelyről
méltán lehet mondani: „Egészen az Isten hegyéig”.
Első dolgom megkérdezni magamtól:
ilyen értelemben vándorút-e az életem, vagy csak sodródás, ténfergés,
heverészés, gurulás lefelé? A második dolgom: elindulni, határozottan, nagy
akarattal és elszánással. Ez nagyon nehéz. Csak a mennyei Kenyérnek, „ennek az
ételnek erejével” lehetséges. Isten nyújtja ezt az eledelt. Hálásan fogadom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése