A népek jellemét alkotó testi és lelki tulajdonságok azon hatások
eredménye, melyeket a származás, a környezet és történeti fejlődésük
menete gyakorolt egyéniségük kialakulására. (...)
Az ezer évnél hosszabb időszak során, amióta a székelység a magyarsággal
egyetemben véglegesen elszakadt az ázsiai török fajú népek törzsétől, s
Közép-Ázsia belsejéből magyar testvéreivel együtt elindult nyugat felé
magának új hazát keresni, testi és lelki tulajdonságai lényegükben
azonosak a honszerző ősökével, csak színezetükben módosultak a
megváltozott környezet és életmód kívánalmai szerint. Az életmód és a
foglalkozás, amelyet századok hosszú során folytatott, előmozdította a
természetes kiválogatódás érvényesülését, s lett a székely a
magyarságnak testileg legépebb és legerősebb törzsévé. Ez állítás
bizonyításául szolgálnak a katonai sorozások statisztikai adatai,
amelyek a régi magyar állam nemzetiségeinek testi alkalmatosságára
vonatkoznak. Ezekből megállapítható, hogy míg ez a szám pro mille a
tótoknál 180–200, a románoknál 150–180, a ruténeknél 130–150, addig a
magyarságnál 350–400 között váltakozik. A székelységnél pedig még ennél
is magasabb, amennyiben Székelyföld legnagyobb részében az átlag
400–450. (...)
Hogy a székelységnek e testi kiválóságát szemben a nem magyar
nemzetiségűekkel megérthessük, elég egy pillantást vetni lakóházára. A
székely falvak fejlettebb műveltségi színvonala, rendezettebb társadalmi
és közigazgatási élete, amely a régibb századokba is visszanyúlik,
magyarázza a székely nép egészségben és erőben való kiválóságát. Ehhez
járul még a gazdasági helyzete is, amely szorosan összefügg
lakóföldjének talajával, amely se nem termékeny, se nem terméketlen. Nem
olyan termékeny, mint a magyar Alföld vagy Románia síksága. Munka
nélkül nem ád semmit, de becsületesen visszafizeti a belefektetett
fáradság kamatait. Ennek következtében a székely nép nem is gazdag, de
nem is szegény. Gazdasági állapota általában az arany középszer, vagyis
mint maga kifejezi, az „élhető mód”.
Testalkata is ennek az „élhető mód”-nak felel meg. Általában
középtermetűek, inkább izmosak, mint kövérek vagy nagy csontúak.
Arcszínük a síkföldön barnább, a hegyvidékeken inkább szőke, de
általában, mint a székely népdal mondja, se nem szőkék, se nem barnák,
csak amolyan magyar fajták, azaz gesztenyeszínű hajúak.
Járásuk, mozdulataik inkább rugalmasak, mintsem túlságosan gyorsak, de
nincsen semmi bennük a velük lakó szászok nehézkességéből vagy a román
paraszt lomha lassúságából. A férfiak a síkföldön szebbek, mint a
hegyvidékeken. Ez a különbség magaktartásán is azonnal szembetűnik,
amennyiben önérzetesebbek, büszkébbek és beszédesebbek. A nők ellenben a
hegyvidékeken szebbek, sőt, gyakran igazán bájosak is. A síkvidékeken
izmosabbak, s arcukon is uralkodóbbak a keményebb, mondhatni, a
férfiasabb vonások, amennyiben a síkvidéken a nők nagyobb mértékben
vesznek részt a mezei munkákban, míg a hegyvidéki nőket inkább a
házimunkák, a szövés és fonás foglalkoztatja. Legszebbek a torockói
székely nők és az Udvarhely megyei Nyikó-völgy lakói.
A székely szellemi és erkölcsi világa egyezik külsejével. Nincs
egyéniségében semmi végletes. Nem olyan álmodozó és képzelődő, mint a
román, de nem is olyan szegényes képzelőtehetségű, mint az erősen
realista, sőt, prózai gondolkozású szász. Az életet józanul és reálisan
fogja fel, de erősen idealista hajlandóságai is vannak. Pontosan szereti
elvégezni napi teendőit, de szükségét érzi a szórakozásnak, sőt, a
szellemi élvezetnek is. Jelleme, beszéde, gondolkozása éppen olyan
nyílt, mint tekintete.
Őszinte és egyenes, anélkül azonban, hogy könnyen hívő vagy vigyázatlan
lenne. Nem engedi magát se rászedetni, se megcsalatni. Ha észreveszi,
hogy valaki rá akarja szedni, ilyenkor veszi elé, amint mondani szokta, a
másik eszét. A jobbikat-e vagy a rosszabbikat? Azt már ő tudja. Ezért
szokták mondani tréfásan, hogy „a székelynek két esze van”. Igazi
katonajellem, szeret nyíltan szemben támadni, de a ravasz ellenfélnek
cselt is tud vetni.
A társas érintkezésben barátságos, és mindig igyekszik jó modorú lenni,
különösen a magasabb társadalmi állásban levőkkel szemben, anélkül
azonban, hogy alázatos vagy meghunyászkodó lenne. Az úgynevezett
parasztmodort elítéli s nem tartja magához méltónak. Megvan benne a
szabad ember és a született katona önérzetessége és természetes
lovagiassága. Jellemző mondása: nem ismerek magamnál nagyobb urat, de
kisebbet sem!
A hazafiasság előtte nem valami elvont eszme vagy homályos öntudatlan
érzés, hanem konkrét dolog és igazán élő valóság. Ε jellemző
lelkiállapotból kifolyóan gondolkozása közdolgokban mindig történelmi
visszaemlékezésekre s ezekből keletkezett öntudatra támaszkodó. Ezért
konzervatív anélkül, hogy makacs ellensége lenne az újításnak.
Ellenkezően, a magyarságnak nincsen egyetlen más törzse, amelynek az új
dolgok és új eszmék befogadására akkora készsége vagy hajlandósága
lenne, mint a székelynek, de az új dolgokból, az új eszmékből csak azt
teszi magáévá, ami észjárásának megfelel, hajlamaival megegyezik, de ezt
is egészen átalakítja saját egyéniségéhez. Egyszóval, székellyé válik
minden dolog, minden eszme, amit körébe befogad, éppen úgy, mint minden
ember, akit sorsa a Székelyföld lakójává tesz.
Komolyan gondolkozó, mélyen érző s ennélfogva igazán vallásos ember is a
székely, Isten nevében kezdi és végzi minden dolgát. A vallásos
türelmetlenséget azonban nem ismeri. Nyilvánvaló jele ennek, hogy a
protestáns és a katolikus vallás között majdnem egyformán megosztott.
Gyakran ugyanegy családnak egyik ága protestáns, a másik katolikus. A
vegyes házasságok napirenden vannak köztük, s ez is egyik forrása és
okozója a székelyt annyira jellemző vallásos türelmességnek és
elfogulatlanságnak.
A székelyek emberi gyarlóságoktól és hibáktól sem mentesek. A
leggyakoribb vád, amit a székelyek ellen fel szoktak hozni, hogy nehezen
kormányozhatóak, makacsok, perlekedők, erőszakosak, és gyakran a
legerősebb kötelékeket is minden különösebb ok nélkül hirtelen és
meglepetésszerűen felbontják.
Aki azonban ismeri a székelyek történetét és főleg azokat a küzdelmeket,
amelyeket századokon át a székely szabadság érdekében folytattak,
megérti, hogy e hibák annak a szabad népnek hibái, amely századokon át
egy arisztokratiko-demokratikus katonai köztársaságféle államban élt.
A székellyel az tud bánni, aki derekabb, kiválóbb egyéniség, mint ő,
vagy ha éppen nem is az, de legalább vele egyértékű; aki őt megbecsüli,
vagyis, amint ő szokta mondani, „őt is embernek nézi”. A székely a
parancsnak tud engedelmeskedni, sőt, el is fogadja, ha neki
parancsolnak, de csak ha őt is meghallgatják, vele is tanácskoznak, mert
semmit sem szokott teljesíteni anélkül, hogy ne gondolkoznék rajta, és
meg ne vizsgálná, vajon nem lehetne-e jobban és célszerűbben
végrehajtani, mint ahogy ezt neki rendelték. Sokszor ki is találja a
végrehajtás valamely célszerűbb módját, s azt szereti is megvalósítani,
még ha annak a javára is, aki a parancsot adta. A székely csak munkatárs
akar lenni, de sohasem szolga.
A székely, mint népdalában énekli, mindig szabad székely akar maradni, s
büszke bércek lakója! Egyénisége eszményibb részének leghívebb
kifejezője, lelkivilágának mintegy visszatükrözője népművészete és
népköltészete.
(1921)
dr. Jancsó Benedek professzor
Háromszék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése