A domonkosok
Erdélyben 1222-ben telepedtek meg. Innen biztonságos körülmények között
vonultak át a székely havasokon és a német lovagrend birtokán a kunországi
misszióba. A rend gyors terjedése összefügg azzal, hogy a magyar királyság és a
magyar egyház energikusan bekapcsolódott a 13. század első felében a
missziókba. Délen, Boszniában, délkeleten Kunországban a domonkos szerzetesek
voltak a térítés motorjai. Közülük kerültek ki mind a boszniai, mind milkói és
a következő évszázadban argyasudvarhelyi (Curtea de Arges) egyházmegye első vezetői. IV. Béla a
kunoktól is kapott információt a Magna Hungariában maradt magyarokról. Így
felmerült az ő felkeresésüknek a kérdése és a keresztény hitre térítése. A
domonkosok elvállalták a keleti magyarok misszióját.
1231–1234 között Ottó
domonkos barát negyedmagával a Dnyeper-Donyec vidékéig jutott, de csak egyedül
tért haza nagybetegen, miután kereskedőnek álcázta magát. Hazatérése utáni
nyolc nap alatt, amennyit élt, beszámolt utazási tapasztalatairól. Elsőként
hozott hírt a keleti magyarokról, akik közül néhánnyal találkozott, és
elmondták neki, merre laknak az óhazában maradt magyar törzsek. Ottó tehát
előkészítette Julianus barát első útját. Julianus negyed magával indult el és
eljutott az általa Magna Hungariának nevezett őshazába. Julianus útjáról
(1235-1236) Pater Richardus írt jelentést. A második útjáról (1237–1238) maga
Julianus írt feljegyzést. Általa hiteles tájékoztatást kapott a Szentszék. A
tatárok lerohanása után a keleti misszióra már nem került sor. Elgondolkodtató,
mennyi jó törekvés hiúsult meg, mert voltak, akik nem vállalták fel a közösség
célját.
Isten minden népnek
valamilyen célt, feladatot adott, és azokat csak is Vele lehet elérni. Izrael
fiai Mózes és Áron vezetésével amikor behatoltak a lakatlan, terméketlen sínai
pusztaságba, ahol mostoha körülmények közé kerültek, ahol éhség és szomjúság
gyötörte, akkor a nép gyűlölettel emlegeti vezetőit, mert éhhalálba akarják
juttatni. Egyiptomi múltjukból csak a szépre emlékeztek, de arra aztán
felnagyítva (Kiv 16, 2-4. 12-15).
Az Úr biztosan jobban örült volna annak, ha
népe bizalommal terjeszti eléje kérését, de a lázadókat is meghallgatta: este
délről észak felé vándorló fürjek jöttek a tábor közelébe, reggel pedig manna
hullott. Izrael nem érti meg, hogy Isten szabadító-megváltó, és egyben a jövő
nagykorúságára nevelő munkatervében él benne.
Az apostolok, amikor be akarják
emelni Jézust a bárkába, már szárazföldet érnek, ott vannak, ahová tartottak.
Most megértik, hogy csak Jézussal lehet célba érni. Az igazi cél pedig: a
kijelentéseinek befogadása, Isten megismerése Jézusban, amely maga az örök élet
(Jn 6,24-35).
Jézus kijelenti hallgatóságának, hogy nem az az igazi táplálék,
amelyet megettek, hanem Ő maga a kenyér, amelyből élet fakad. Benne részesedni,
táplálkozni úgy lehet, hogy hozzá megy és benne hisz az ember. Mint ahogyan
szervezetünk által ható erővé válik a táplálék. Jézus nem csodát tesz, Ő maga a
csoda, a jel. Aki hisz benne és megkeresztelkedik, új emberré válik (Ef 4,17; 20-24). Feladatunk
marad, hogy természetes erőinket az örök cél felé rendezzük.
„Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben!” Ef
4,23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése