Több
mint két évtizedre visszatekintő múltja van immár az úz-völgyi
ünnepségnek: évente augusztus 26-án, az 1944-ben ezen a napon történt
szovjet támadásra emlékezve, zarándokok százai, ezrei népesítik be a
máskor kihalt, kirándulók által is csak ritkán látogatott Úz-völgyet. Az
egykori harcosokból, a székely határőrökből évről évre kevesebben
vehetnek részt az ünnepségen, de ahogy számuk fogy, úgy gyarapszik az
ünneplőké: évszázados hagyományhoz híven apák fiaikra örökítik az
emlékezés kötelességét.
Tradíció szerint az úz-völgyi ünnepség helyszíne a temetőkert, hol az
első és második világháború számlálhatatlan hőse nyugszik. A huszonegy
évvel ezelőtt, az 1944. augusztus 26-i események ötvenedik évfordulóján
felavatott kőtömbös-kopjafás emlékműre még csupán kilencven, a második
világháborúban elesett úz-völgyi katonahalott neve került fel, mára az
azonosított hősök száma elérte a 126-ot.
Az azonosított hősök zöme jeltelen sírokban nyugszik, szerte az Úz
völgyében, hiszen a harcok után legtöbbjüket ott kaparták el, ahol
holttestüket megtalálták. Emlékükre az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület
az elmúlt évek során fakereszteket állított a temetőben, egyformákat,
jelöletleneket, katonás sorokban: ezek akár széksorok, a temetőkertet
uraló hatalmas fenyőfa pedig oltára egy szabadtéri templomnak. Az
emlékezők, a Háromszékről, Csíkból, Erdélyből, a Kárpát-medence minden
magyarlakta részéből érkező zarándokok itt gyülekeznek a csak lelkekben
felhangzó déli harangszóra, hiszen a még száz esztendeje népes
közösséget számláló Úz-telepen ma a lélegző múltra csak a fűrészgyár
máló alapjai, a valamikori lakóházak nyomai utalnak.
Az egykori katonai laktanyák legtöbbje üresen áll, kitört ablakaik
utalnak a gondozatlanságra és gondatlanságra, abban az egy-kettőben,
mely lakható, egyenruhások mozgolódnak: hogy egész évben ott
tartózkodnak-e, vagy csak „véletlenül” épp augusztus 26-án kerültek oda,
ők tudják. Mégis, a tiltások, az erdő-visszaszolgáltatási
akadályoztatások ellenére is – Adyval szólva – „az Élet él és élni akar”
– ennek jele a temetőtől alig pár lépésre a csíkszentmártoni
közbirtokosság által felhúzott csinos, új épület.
Az úz-völgyi ünnepség hagyományosan egyházi szertartással kezdődik,
előbb Csík népe zömének hite, a katolikus rítus szerint. Idén a
protestánsok nevében a Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom beosztott
lelkipásztora, Bucsi Zsolt Tamás szólalt fel, prédikációját a
rómaiakhoz írt levélből vett idézetre alapozta: „Ha a gyökér szent, az
ágak is azok”. A gyökér maga az emlékezet, ápolása mindannyiunk
kötelessége, figyelmeztetett. Ünnepi beszédet, akárcsak az elmúlt
években, Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere mondott. A magyar
azzal „büszkélkedhet”, hogy bármerre lép, Isonzótól Galíciáig,
Doberdotól a Donig mindenütt olyan katonatemetőkbe botlik, hol nemzete
fiai nyugszanak.
A több száz katonatemető egyike az úz-völgyi, ahol nem csak az első
világháború többnyire anyaországi, felvidéki hősei alusszák örök
álmukat, hiszen a történelem ismétli önmagát, a hetvenegy éve ismét
csatatérré változó Úz-völgyben immár a székely határőrök hősi halottjai
is végső pihenőre leltek. A polgármester, ki néhány napja az Isonzó
környéki megemlékezéseken vett részt, örömmel állapította meg, hogy az
Úz-völgybe zarándoklók között nagyon sok a fiatal. Az öregek tehát
betöltötték feladatukat, átadták az utánuk következő nemzedékeknek
mindazt, ami fontos, és ez ad reménységet: a mai kor fiataljai
megtanulják az igaz történelmet, és tanulnak is belőle.
Az Úz völgyét megnyugtató oázisnak nevezte, mely egyedi szellemével
újabb lendületet ad a holnaphoz, s bár a felszín alatt háborog a mély,
mert „egyesek nagyon vigyáznak ránk” – utalt az úton folyamatosan
járőröző egyenruhásokra –, elsősorban magunkra kell vigyáznunk.
Az évek során megfogyatkozott veteránok nevében – az idei ünnepségen már
csak hárman vehettek részt: Páll Sámuel, Bartha Mihály és dr. Szőts
Dániel – utóbbi szólalt fel (fotó), hálát adva Istennek, hogy még
egyszer elmehetett az Úz völgyébe. Az 1944. augusztus 26-i harci
eseményeket röviden felelevenítve kiemelte, bár az elavult fegyverzettel
felszerelt, gyengén kiképzett székely határőröknek hatalmas szovjet
túlerővel kellett harcolniuk, az Úz-völgyet az ellenség csak akkor tudta
elfoglalni, amikor a honvédség megkapta a visszavonulási parancsot.
Hogy a szeptember 11-ig tartó harcok során a völgyet – hazájukat – védők
közül hányan estek el, pontos adatok mai napig sem állnak
rendelkezésünkre, mondta, az egykori bajtársaknak hát azt kívánta,
nyugodjanak békében, tisztelet illesse hősi emléküket.
Az
ünnepség folytatásaként Lőrinc József, az Erdélyi Kutatócsoport
Egyesület tagja szavalta el Wass Albertnek az Erdélyi hitvallás című
versét, a Szentivánlaborfalvi Férfikórus katonanótákat énekelt – a
nagyszámú közönség tetszését vívták ki nemcsak gyönyörű dalaikkal, hanem
azzal is, hogy fellépésük előtt a magukkal hozott galambokat szabadon
engedték –, a Csernátoni Dalcsoport pedig előadta Sylvester Lajosnak az
Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy
című műsorát.
Záró eseményként, a Csíkszentmártoni Poszogó Fúvószenekar kísérete
mellett, az emlékmű koszorúzása következett, az első koszorú
elhelyezésének joga, míg élnek, a veteránokat illeti meg. A székely
himnusz eléneklésével zárult ünnepség után a talán ezret is meghaladó
zarándoksereg szétoszlott, sokan az első világháborús hadikápolnához
látogattak még el, egy népesebb csoport Szabó József János hadtörténész
vezetésével az egykori Mátyás király erődöt kereste fel, a falatozás
után aztán estére ismét a csend lett úrrá az Úz völgyében, hogy jövőre
ismét fogadhassa a zarándokok évről évre népesebb seregét.
Váry O. Péter
Háromszék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése