Focirajongó Testvéreim! Törekedjünk a szentháromságos életre: tudjunk a jó
kezdeményezői lenni, tudjunk a jónak befogadói lenni, és tudjunk közösségben,
csapatban dolgozni. Erre ösztönöz a sport, az Olimpia is. Nem árt felidézni, hogy az ókori olimpiai
játékokat az istenségek imádásából származtatják. Annyira szent dolognak
tartották, hogy a játékok idejére háború esetén békeszünetet rendeltek el. Akik
abban a szerencsés helyzetben voltak, benevezhettek, versenyezhettek futásban,
ugrásban, távoldobásban.
A későbbiekben
felújított olimpiai játékok sportágai már sokban különböztek az eredetiektől.
Az 1894-ben Pierre de Coubertin hatására újra bevezetett, és az egész világot,
minden sportágat átfogó olimpiai játékok kifejezetten vallásos jellemzőkkel
bírtak. A modern olimpiák alapítója állítja, hogy az ókori és a modern olimpiai
mozgalom első és lényeges ismertetőjele a vallás. Saját bevallása szerint a
játékok felújításával vallásos érzékenységet kívánt felébreszteni a
néptömegekben. Az erőteljes éljenzések, bekiáltások, a hatalmas hangorkán a
nézőtérről, a trombiták, dobok fülsüketítő zaja, a kórusban történő hangos
éneklés, a fáklyagyújtás, a tűzcsóvák dobálása, a nemzeti lobogók büszke
lengetése, a himnuszok megilletődött, ájtatos éneklése sok hozzáértő elemző
szerint vallásos szertartások elemeit tartalmazza.
A
sport, az olimpiai eszme magában hordozza a legmélyebb emberi összetartozás,
közösségtudat, szolidaritás, a barátság, a testvériség gondolatát minden
különbségtétel nélkül, hiszen nemzeti, faji, vallási hovatartozás nélkül minden
ország benevezhet. Az egybefonódó öt olimpiai karika a kontinenseknek, a világ
nemzeteinek nagy közösségét, egybetartozását jelenti. Egyenrangú népek fiai és
leányai a világ minden részéről saját nemzetüket képviselve mutatják meg
felkészültségüket a különböző sportágak terén.
A játékszabályok betartásával sportszerűen
törekednek az eredményességre. Igyekeznek a legtöbbet nyújtani, sőt önmagukat
fel is múlni a győzelmek és a rekordok elérésével. Kifejezésre jut a személyes
erő, az erőnlét, a rátermettség, az ügyesség, a test feletti uralom, a
bátorság, az akarat, a kitartás, a tűrőképesség, a kezdeményezőkészség, az új
utak, technikák meglelése és kifejlesztése, s nem utolsósorban a lélekjelenlét,
a lelki erő és a koncentrációképesség. Megmutatkozik a fegyelmezett életmód, a
szociális érzék, a szolidaritás, hogy mennyire tudja valaki a közös ügyért a
csapatszellemet erősíteni, de az is, mennyire képes valaki önmaga érdekeiről
lemondani a csapatért, a győzelemért. Egyházi nyelven szólva, mennyire képes
valaki a szentháromságos modellt élni.
Fájdalmasan
tapasztaljuk, hogy az olimpiai eszme eredeti értékei sok más erkölcsi értékhez
hasonlóan válságba jutottak. Hiszen a nagy kérdés már nem is annyira az: milyen
szép a közös játék öröme, a teljesítmény feletti boldogság, az egészséges
megmérettetés, a sportszerű verseny, hogy mire képes az ember, hanem hogy
milyen serkentők, doppingszerek hatására érhetők el mind nagyobb rekordok. De
meddig fokozható az emberi szervezet teherbíró képessége? Meddig lehet még
elmenni, hogy a sport becsületét meg ne sértsük?
A gondolkodó elmében
ilyen kérdések merülnek fel: miért törekszik az ember a mindig gyorsabbra,
magasabbra, erősebbre? Miért küzd oly elkeseredetten az új, a még nem látott, a
még el nem ért eredményekért? Honnan a szomjas sikervágy, a diadaléhség? Ezeket
a kérdéseket csupán racionálisan és pszichológiai szempontok alapján nem lehet
megválaszolni.
A világ, amelyben
élünk, egy hatalmas küzdőtér, s egy nagy verseny az életünk is. Hatalmas
vetélkedő, s ebben mi is benne vagyunk. Szent Pál apostol a sportból veszi a
hasonlatot, hogy érzékeltesse az örök élet elnyerésének fontosságát, a végső
célbaérés fenséges, magasztos érzését, az üdvösség elnyerésének
diadalélményét: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a
díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők
valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó
koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért” (1 Kor 9,24-25).
A drukkereknek is köszönet, mert Szabó Dezsó, Az elsodort falu regényének Farkas Miklósával mondjuk: „A
magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp
elbitangol, elzüllik.” Szeretjük, biztatgatjuk, elismerjük - zúgjuk, mi a jobboldali magyarok - élen a miniszterelnök urunkkal... :-) :-)
