Csíkszereda, húsvét vasárnapja, 7 óra múlt alig picivel. Márton Áron
örökös püspökünk fáradhatatlanul bérmálja a csíki leánykát, közben
gyanúsan
sok kosaras ember kezd megjelenni a tapstér különböző sarkain.
Ne tévesszen meg senkit a kép, nem a nyugdíjasok kosaras báljára készülődnek itt, hanem
a Kárpát-medence legnagyobb ételszentelésére.
Vagy talán Európa, vagy a világ legnagyobb ételszentelésére. Próbáltam
utánakeresni a neten, órákat pazaroltam el, de nem találtam ennél
nagyobbat. Ami nem jelenti azt, hogy nincs, csak azt, hogy nem találtam.
Mert azért el tudom képzelni, hogy Dél-Amerikában vagy Ázsiában vannak
ennél százszor nagyobbak is. Az biztos, hogy nálunk ez a legnagyobb.
Főtisztelendő
Darvas-Kozma József pápai káplán segít
az egyre csak gyűlő híveknek egyenes sorba állni. Hogy aztán a végén
majd könnyű szívvel tudja megdicsérni őket, hogy katonanemzethez méltóan
sorakoztak fel. Ezt minden évben szereti hangoztatni valamilyen
formában, furcsállnám, ha ma elmaradna. Időnként az az érzésem, annak
alapján, amit mond és ír, hogy picit bánja, hogy egy háborúmentes
időszakban kapott földi küldetést. Mondjuk, ez nem akadályozza meg őt
semmiben, leleményes ember,
mindig talál magának valamit, amiért harcolhasson.
Nem gyakran értek egyet vele, de valamiért szeretem őt, és gyakran
csodálom harciasságát. Megvan benne az a mesebeli székely virtus, amit
próbál híveiben is felébreszteni, csakhogy most más idők járnak.
„Akinek van székely ruhája merje felölteni, és a katona-nemzethez
méltóan részt venni.” Ezt tavaly írta a főtisztelendő a blogjára. Ha nem
írta volna, akkor is felvették volna ejsze az emberek a legszebb
ünneplő ruhájukat. Aki székely ruhát csináltat manapság magának, nem a
molyoknak csináltatja, hanem azért, hogy évente párszor, ilyen utcára
vonulós ünnepekkor felvegye. Elég sokan jöttek népviseletben most is.
Jó, nem épp olyan arányban, mint az Ezer székely leány napján, hogy
piros-feketében virít az egész tér, de így is szép látvány.
Ha már a hagyományoknál tartunk, nézzük meg, mit rejt
egy hagyományos húsvéti kosár,
melyet szentelésre hoznak. Apróbb véleménykülönbségek mutatkoznak, de
alapvetően a tartalma: húsvéti sonka, bárány, kalács, tojás, só, kenyér
és bor. Azt nem találtam meg sehol, hogy a vegán húsvéti kosárba mit
tesznek, de szerintem hagyományosan itt Csíkban nincsenek is vegánok.
Jól van na, csak viccelek, nem akarok bántani senkit. Úgy hallottam,
hogy amióta globális felmelegedés van, már a zöldhagyma is beérik
augusztusra, tehát elvileg már létezhet itt is önfenntartó vegánság,
tiszta vagányság! Csak a másság elfogadásával van még egy pici baj.
Valamiért biztos vagyok benne, hogy ha református meleg vegán lennék,
valamiért nem Csíkban próbálnék elismerést kivívni magamnak, sokkal
inkább Iránban, mondjuk.
Nem mintha ezen a téren nekünk udvarhelyieknek nem lenne még
tanulnivalónk. Csíkhoz képest határozottan érződik itt nálunk a több
felekezet évszázadokon keresztüli együttélése, de azért a feltételek
nélküli, határtalan krisztusi szeretettől olyan távol állunk, mint Makó
Jeruzsálemtől.
Na jó, hagyjuk élni a csíki vegánokat, s térjünk vissza a rendezvényre, ami nem hiába lett ennyire híres.
Több ezer ember
jön ide évente ételt szenteltetni. Ami sok az sok, el kell ismerni, itt
tényleg sokan vannak. A képen meg is lehetne számolni, hogy hányan.
Csak kinek van türelme? S ezen a képen még nem is látszik a végső tömeg,
mert pár perccel a beszédek elkezdése előtt abbahagyom a drónozást,
hogy ne zavarjak a zümmögéssel, és akkor még tele vannak a járdák
igyekvő, kosárcipelő emberekkel, egy jó negyedórán keresztül még mind
jönnek s jönnek. Volt még valaki, aki drónozott végig, az ő felvételei
alapján lehetne egy pontos számot kapni. Ha valakit érdekel a pontos
szám. Mert biztos, hogy van, akit érdekel, például engem is izgat, ilyen
az ember, szereti a számokat.
Egy részlet az előbbi képből. Tényleg lenyűgöző vizuális ereje van a
felsorakozott népnek. Méltán büszke harci nyájára Darvas-Kozma
főtisztelendő. Udvarhelyen akkor sem lehetne ennyi embert összeszedni
egy helyre, ha pénzt osztanának. Igaz, hogy történt már meg nálunk is,
hogy kilógott a sor az OTP bankból, hála a Szülőföldön magyarul
programnak, de az is csak azért, mert megváltozott valami adatvédelmi
akármicsoda. S a TransiBankban is folyton az ajtóig ér a sor, de annak
sajnos semmi köze a pénzosztáshoz, inkább a pénzspórláshoz van.
Van néhány dolog, ami miatt mi, udvarhelyiek, irigyek tudunk lenni a csíkiakra.
Ezt férfiasan be kell vallanunk. Nekem fotósként ez az egyik. Itt
Udvarhelyen nincs ilyen impozáns, ilyen nagy tömeget felvonultató,
vizuálisan ennyire látványos esemény. Van egy nagy búcsúnk, amire elég
sokan összegyűlnek, meg március 15-én is szoktak lenni néhányan a
Patkóban, de egyik sem ilyen látványos, valahogy nem vagyunk képesek
ilyen katonanemzeti produkciókat összehozni, mint a csíkiak.
Elkezdődik a rövid ünnepi szertartás. Mondanám, hogy mise, de nem az.
Régen úgy volt szokás, hogy a reggeli mise után áldották meg az
ételeket, a legtöbb helyen még mindig így működik ez, de itt
valószínűleg nem akarták kint tartani órák hosszat a nagy tömeget lábon a
téren, ezért egy rövid, tíz-tizenöt perces szertartás után következik
is a megáldás.
Hosszú is lenne egy mise idekint, elég hűvös van, a hőmérő
higanyszála alig-alig tudott felkapaszkodni a fagypont fölé ma reggel. A
Digi rádió szerint felkerekítve is 1 fok van, és itt van a leghidegebb
az országban. Ami nem csoda, hisz Csíkban vagyunk. Az embereknek ez itt
teljesen megszokott, sőt, bizonyára sokan adtak hálát ma reggel, hogy
nem hull a hó, vagy nincs köd. Habár, már az utóbbi időben a köd sem a
régi, panaszkodnak örömmel csíki ismerőseim.
A hagyomány szerint az emberek éhgyomorra jönnek el a reggeli misére,
majd az ételszentelés után hazatérve fogyasztják el a reggelit a
megszentelt eledelekből.
Tamás József püspök atya beszédében étkekről beszél,
a különféle eledelek jelképértékéről. Jelkép ide vagy oda, azért
beszédében, hát hogy is fogalmazzak, tettlegességig jut, sorba emlegeti a
finomabbnál finomabb húsvéti fogásokat az elvileg reggelizetlen és
nagyböjt után lévő emberek előtt.
Párhuzamot von a püspök, hogy mennyire fonódnak össze az eledelek az
ünneppel. Habár egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ezt szeretné mondani,
beszédéből én főleg azt érzem, hogy mennyire fontos a mai székely
embernek a földi táplálék, és hogy az ünnepléseink ma már mennyire a
evésről szólnak. Az ételek jelképértéke ide vagy oda, ki az, aki a finom
báránysült befalásakor nem az ízére koncentrál, hanem a krisztusi
áldozatra? Legyünk komolyak!
Nyilván, nincs miért ostoroznunk magunkat, mai materiális világunkban
nem is tudjuk felhányni magunknak vagy egymásnak, hogy más az eledelhez
való viszonyulásunk, mint kétezer évvel ezelőtt, Krisztus idejében.
Minden más, mint akkor, ezt el kell tudnunk fogadni. Krisztusnál a böjt
azt jelentette, hogy negyven napig nem evett semmit.
Ma a böjt legtöbbünknek azt jelenti, hogy
péntekenként nem eszünk húst, csak halat, és kivételesen csak egyszer
zabálhatjuk teli magunkat aznap, nem akárhányszor. Sokak szerint ez is
csak napnyugtáig érvényes, utána teletömhetjük magunkat hússal. Ha ma
valaki egy hétig böjtölni akar, hogy ne egyen semmit, csak vizet igyon,
mindenki az éhhaláltól kezdi el félteni, és fanatikusnak tartják. Na de
vigasztaljon az, hogy minden bizonnyal mai materiális korunknak is van
valami szerepe az emberiség fejlődésében, és bizonyára a Jóisten
pontosan tudja, hogy miért kellett ennek így alakulnia.
Ha már a materiális dolgoknál tartunk: ha én kereskedő lennék itt
Csíkban, egész komolyan elgondolkodnék azon, hogy kosarat tartok-e a
boltomban vagy sem. Főleg így a húsvét előtti időszakban. Egy olyan
környéken, ahol minden második család legalább egy évben egyszer használ
vesszőkosarat, és nem is akármilyet, hanem ünnepit, mert nem mehet ki
húsvétkor a térre egy lerohadt, megfakult, kifoltosodott kosárral, ez
azért egy komoly piaci rés lehet.
Lejárt az ünnepi beszéd, eljött az ideje a szentelésnek. Két-két sor
egymás felé fordul, egy folyosót kialakítva, melyen hosszan megy majd a
szentelő pap. Tervezési baki! Szinte minden soron pad keresztezi a pap
útját. Mikor felújították a tapsteret itt Szeredában, nincs egy
évtizede, akkor, gondolom azért, hogy elvegyék ezt a kommunista tapstér
jellegét, emberibb léptékű terekre tagolták különféle padokkal, a
burkolás csíkjaival, meg mindennel, amivel tudták. Egy modern teret
hoztak létre. Csakhogy a szürke csíkokat és a padokat nem hosszanti
irányban rakták be, hanem keresztbe. Látszik is a fentről készült
felvételen. Mert ha hosszába rakták volna be, akkor most szegény
Darvas-Kozma főtisztelendő sokkal büszkébb lehetne a katonanemzetére, és
szegény papbácsiknak sem kellene a szent gátugrást gyakorolniuk
húsvétkor.
Az emberek katonai türelemmel várják türelmetlenül a szentelő papok
érkezését. Van mit várniuk a sor végén állóknak, kétszáz méter hosszú
sorok vannak, a szentelőknek többször kell megállniuk újratankolni
szenteltvízzel.
A fiatal ministránslányok gazellaként szökellnek át az akadályon.
Mivelhogy minden soron más pap megy, és mindenkinek más típusú
ministránsai vannak, érdekes tanulmány megfigyelni, milyen típusú pap
milyen ministránsokat vonz. Most nem akarok itt több példát adni, hogy
nehogy valaki számára bántó legyek, de megfigyelési gyakorlatként nagyon
érdekes ezt kipróbálni jövőre.
A gyerekeknek nagy közösségi élmény tud lenni ez az ételszentelés. És
a szülőknek is maradandó élmény, ha szép gyerekeikkel együtt tudnak a
közösségbe menni. Nyilván, ez a közösség picit másabb, így többezres
tömegben, mint régen egy falusi plébánia szűkebb közössége, de még ha
szinte ismeretlen emberek közé megy is ki az ember a csodálatos
gyerekeivel, az is büszkeséggel és jóérzéssel tölti el.
Püspök atya ma ritka jó kedvű. Láttam én már sokszor őt életemben, de
a fogait még ennyit soha. Csak úgy szórja mosolyokat, helyesebben az
egész ember egy folyamatos hatalmas mosoly, amint halad végig a soron.
Jó őt ilyennek látni.
A szertartás a himnuszok eléneklésével ér véget. Eléggé langyosra,
nyugisra sikerednek a himnuszéneklések, de ez szerintem nem tudja
megakadályozni majd a főtisztelendőt, hogy megdicsérje katonanemzethez
méltó népét.
És tényleg nem. A mikrofonba bemondja, hogy katonanemzethez méltóan.
Amint a zárszó elhangzik, a tér egy égő hangyabolyhoz hasonlóan elkezd
nyüzsögni és másodpercek alatt kiürül. Nincs zaj, hangoskodás, szépen
csendben történik a dolog, de menekül ki merre lát. Erősen sietnek
valahova a hívek.
Elvonulás előtt még egy szelfi belefér. A kosár is látsszon, fontos. A
jobb oldali alakról jutott eszembe, azért nem lehet könnyű egy ilyen
rendezvényen szekusnak lenned. Ha hírszerzőként el akarsz merülni a
tömegben, anélkül hogy
Ráduly Robi utánadszaladjon, s
elkapjon, legalább egy kosárral kell álcáznod magad, ha székely
harisnyára nem is futja. Bizonyára van olvasónk, aki nem tudja, miről
beszélek: amióta
Tőkés László itthagyta a
Kárpát-medencét és csak leveleiben szekusozik, mikor érdeke megköveteli,
azóta Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere lett a szekusellenes
harc legfőbb pillére szerény kis hazánkban. Hőssé is vált bő öt évvel
ezelőtt, mikor megkergette és elkapta saját személyes szekusát, majd
átadta őt a hatóságoknak. Feltétlenül ajánlom, ha majd egyszer szobrot
állítanak neki a tapstér valamelyik csücskébe, azon egy rémült szekust
szorongasson a nyakánál fogva.
Egy fél perccel az általános megbolydulás után már csak alig néhányan
álldogálnak a téren. Jó alkalom ez találkozni a régi ismerősökkel, s
van, aki ki is használja.
Ezt a képet az asszony speciális óhajára raktam be a válogatásba,
azért örült meg annyira neki, mert végre valakik mosolyognak rajta.
Tényleg, az itt készített 750 képet végigpörgetve alig-alig lehet egy
mosolygós arcot találni. Ami volt, mindent beraktunk az anyagba, és még
győztest is hirdetünk: a püspök nyerte az idei feltámadás-ünnepi
mosolygási versenyt. Gratulálunk, Atyám!
Ez a kép pedig az én kedvencem. Minden benne van, ami engem az elmúlt
pár hónapban igazán foglalkoztatott. Az ember utánzással tanul, és
nevelni őt igazán csak példamutatással lehet. Legyen hát előttünk
folyton Krisztus határtalan szeretetének példája, és viselkedjünk úgy,
hogy gyerekeink is ezt kaphassák tőlünk.
Ez az utolsó kép mára. Azt még elmondanám búcsúzóul, hogy a
rendezvény nőtt idén. Eddig csak a Szent Kereszt plébánia szervezte az
ételszentelést a tapstéren, idén csatlakozott a Szent Ágoston plébánia
is. Nem tudni, mi történne, ha a város összes plébániája itt szeretne
ételt szenteltetni, mert már így sem nagyon van hova tovább szélesíteni a
sorokat. Szép naggyá nőtte ki magát ez a rendezvény és tényleg
látványos. Ha közelebb lenne hozzánk, minden évben eljönnék fotózni. És
mindig megnézném Márton Áront, aki csendben bérmál itt rendíthetetlenül,
míg valamelyik katonanemzet ifjai be nem öntik majd ágyúnak.
Forrás: Egyed Ufó Zoltán
Képriport
Derültem az íráson, és én is többet mosolyogtam, mint a püspök az ételszentelés alatt. :-) Egyfajta tükör, melyet az udvarhelyi riporter tartott. Szívesen olvastam, akár annak idején készített "Ami" bulizó képriportjait. Azt el kell árulnom, hogy a ministránsok és a segédlelkészek, netán a püspök úr is megkérdezi ilyenkor, hogy lesz-e "katonanemzet"? A válaszom rövid: IGEN! Ne hogy elfelejtsük!
Tisztelettel, Darvas-Kozma József, a katonanemzet atyja.
A Szentatya nyilatkozata szerint az
erőszak, a gyűlölködés nem származhat Istentől. Ha komolyan vesszük egyes
vallások könyveit, akkor van lehetőség a békére és együttélésre. Ennek útja az
irgalom és a szeretet alapján nyílik meg. 
