Gyász 3.

Az életfordulók idején meg szoktunk állni és elgondolkodunk az életről. Ebben az évezredek emléke él vagy felsejlik. Eleink a családi tűzhelyet három alkalommal szokták körül venni. Most időrendbe említem meg. Először, amikor gyermek született a családban, akkor áldomást tartottak, mert a gyermek a menny és az ég áldása. Vele növekedik és erősödik a család. Másodszor a tűzhelyet körül ülték, amikor házasságkötésre került a sor, de előbb háztűznézni mentek. A családok kellő információt igyekeztek begyűjteni. Amikor ez megtörtént és úgy döntöttek, hogy összeházasodhatnak, akkor  lakomát ültek, lakodalmaztak. Ezzel is erősödött a nagycsalád, az újpárok rokonai már nemzetséget alkottak, akik segítették ezután egymást. Harmadszor körbe ülték a tűzhelyet, ha meghalt valaki. Halotti tort ültek. Imádkoztak és ilyenkor elmondták az elhunyt életútját és főleg az erényes tetteit, amit követendő példaként állítottak az ifjú nemzedék elé (lásd Toldi Miklós históriáját). Ilyenkor kibeszélték egymást a rokonok és ismerősök, barátságukat igyekeztek szorosabbra fűzni. Számba vették a fogyást, a nemzetség, a nagycsalád helyzetét. Nem kellett akkor népszámlálást tartani vagy szociológiai tanulmányt készíteni, mert mindenki tudta, hogy hogyan áll a családja szénája. A fiatal házasok pedig tudták a kötelességüket. A végtisztességet a közösség is igyekezett megadni, mert a becsületben leélt élet jutalma, a tisztességes temetés.

Ha valaki a fájdalom vagy a félelem hatása alatt, mert nem volt elég erős (a tanítványok sem voltak felkészülve, maga az Úr Jézus mondja ezt szenvedése előtt), és ezért nem vállalta a további küzdelmet, feladta az életet, a közösség fájó sebként viselte el és helyet készített temetője sarkában az ilyennek is. 

Egyszer figyelmes lettem egy misézőpapra, mert a kánonban a halottakról szóló megemlékezés szövegébe bemondta:  „és akik remény nélkül távoztak el ebből a világból”. A szöveg szíven ütött. A mise végén megkérdeztem, miért is mondta ezt be. Csak ennyit mondott, tudod barátom, édesapám így ment el. Értem – válaszoltam, és megszorítottam a kezét.

Ismertem egy házaspárt, akik nagyon szép életet éltek. A család gazdálkodott. Az erőszakos kollektivizáláskor a férj nem állott be a kollektívbe. A hatalom bosszúból 40 km körzetbe mérte ki szántóit és kaszálóit. Így akarták térdre kényszeríteni. Ő bírta a munkát, beadta a kivetett szolgáltatást. Három szép gyerekük született, akiket az értékek tiszteletére neveltek. Iparkodtak, hogy a rendszer elnyomása ellenére is tudjanak megélni. Gyapjúfésülő és fonógépet szereztek és dolgoztak télen is. Édesapám nagyon tisztelte őket bátor kiállásukért. Gyapjút fésültetni és fonatni odaküldött, néhányszor megfordultam náluk. De egy nyáron munkabalesetben meghalt a férj, az apa. A feleség nem adta fel a munkát, hanem átvette a munkatempót, dolgozott és tisztességesen nevelte gyermekeit. Néha, betértem hozzuk, akkor szívesen megkínáltak egy kávéval, vízzel vagy süteménnyel. Az özvegy nem ment férjhez, gyermekeit szerre elrendezte. A változás után tovább is intézte a gazdaságot, de visszafogottan. Egyszer a kórházban találkoztam vele, ápolásra szorult, gyermekei gondját viselték. Amikor annyira felgyógyult és haza került, akkor otthon is meglátogattam. Köszönettel vette. Imádságos, példás asszony volt, aki még megjelenésével is a szentmártoni jó lelkű nagynénémre emlékeztetett. Egyedül élt a lakásban, eljárt a templomba, megvolt az imádkozó közössége, gyermekei is felkeresték, néha a nyarat is ott töltötték. Egy Anna nap alkalmával Csíkba mentem felköszönteni az édesanyámat és tőle későn indultam vissza szolgálati helyemre. Vezetés közben eszembe jutott, hogy Anna nénit is, így hívták az özvegy nénit, fel kellene köszöntsem, de nem volt nálam se csokoládé, se virág, és üres kézzel nem akartam bemenni hozzá. Alig telt el három nap és közölték, hogy akire olyan tisztelettel felnéztem, tragikus hirtelenséggel meghalt. A fájdalmak súlya alatt összeomlott. 

És azóta minden hasonló eset megrendít. Hiszem, hogy a mennyei Atyánk végtelenül irgalmas és megbocsát. Hiszem, hogy Jézus Krisztus, aki vérét ontotta a kereszten és megváltott bennünket, ő nem taszít el soha senkit magától. Tudom, hogy a nem világos pillanatban, zavart elmével elkövetett cselekedetéért a személy nem felelős. Mégis az az elmaradt Anna napi egy mondat beárnyékolja lelkivilágomat. Mélyen szívembe íródtak Sík Sándor sorai: „Mit adjatok, ha adni kívántok? – Egy kézszorítást, meg egy Miatyánkot.” Ha nincs virágunk, de legyen egy jó szavunk és egy kézszorításunk. A magányosnak, a betegnek ez is elég, és az imádság, amit az Isten tud. Ez is kegyelem a kísértés órájában.
Ajánlom:
http://dkjozsef.blogspot.ro/2013/03/bolcs-torzsi-szokas.html

Gyász 2.

Márton Áron püspök levele. Megjelent a Csíki Lapok 45. szám – 1939. november 5.

Amint múlt számunkban jelentettük, októ­ber 28-án Csíkszentdomokoson eltemettük Már­ton Ágostonnét, Márton Áron gyulafehérvári püspök édesanyját.

Leközöljük ebből az alkalomból a püspök­nek levelét, melyben édesanyja temetése iránt intézkedik. A levél a családhoz szól. Annak hangja, iránymutatása azonban mindnyájunké. Az egész székelységé. Tanuljunk belőle minden körülmények között magunkhoz, hagyo­mányainkhoz hűnek maradó nemes egyszerűséget.

„Azt akartam, hogy édesanyám temetése egyszerű és mindenben az egyház rendelke­zéseinek megfelelő legyen. Egyszerű székely asszony volt, egész életében hajnaltól késő estig dolgozott, nélkülözött, aggódott családjáért. Amikor a munkában kifáradva, pihenőre tért, akkor is gyermekeiért imádkozott. Életében nem különbözött a többi székely édes­anyától semmiben, nem akar különbözni halálában sem. Ezért úgy temetjük, ahogy az egy­ház előírja és ahogy őseink halottaikat száza­dok óta temetik. Megtiltottam családomnak, hogy tort rendezzen, mart a halott lelke üdvét nem azzal szolgáljuk, hogy tort ülünk, hanem azzal, hogy szent hitünk szellemében alamizs­nát adunk és az elhunyt lelki üdvéért imád­kozunk. Azért azt, amit családom erre szánt, természetben fogjuk kiosztani a szegények közölt. A magam részéről pedig felajánlok tíz­ezer lejt, hogy azt a plébános az egyháztanács és az iskolaszék meghallgatásával a legszegé­nyebb intézményünk, a katolikus iskola céljaira fordítsa. Ezenkívül gondoskodom megfelelő alapítványról, hogy szeretett jó édesanyám lelki üdvéért évente kétszer, Szent Julianna napján és halálának évfordulóján liberás mise mondassék. Nemes lelkét a jó Isten oltalmába ajánlom, mert nagy szeretetét, sok gondját, nélkülözését és fáradságát, amit páratlan jósággal érettünk tett földi életeben, másképp nem tudjuk meghálálni. Hálásan köszönöm mindazoknak, akik gyászunkban osztoztak és köszönetet mondunk mindazoknak, akik a végtisztességadáson megjelentek, hogy felejthetet­len édesanyám lelki üdvéért velem együtt imád­kozzanak.”
**
A székely, ha szomorkodókkal, gyászolókkal találkozik, az emberi lét egyszerűségében gyászol: a hallgatásban, az imában, a közösségi liturgiában, a hitben és az épen megélt sötétség ellenére is a feltámadás reménységében kerül közelebb hozzájuk.

Gyász 1.

Közeli rokon, jó barátnő vagy egy közvetlen barát meghal. Valaki arról értesül, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. Ilyenkor gyakran él a remény, hogy valamit lehet még tenni. Talán egy újszerű terápia segíthet vagy esetleg más orvost is lehetne konzultálni. Ha azonban már ez a remény is elvész, akkor minden figyelem az elmúlt időkre irányul. Egyrészt a sok szép órára, de a szenvedésre is, az aggodalmakra és a problémákra. Ezentúl már semmi sem lesz olyan, mint korábban volt. A látókör beszűkül. A szomorúság ködében elvész a jelen. A jövő pedig – úgy tűnik – nem létezik már. Ehhez a szomorúsághoz a félelem is hozzászegődik. Hirtelen minden kétségessé válik: Ugyan miért? Ez a kérdés azonban válasz nélkül marad. A világ kihűlt és üressé lett.

Ebben a helyzetben nem nyújt vigaszt az sem, ha tudatában vagyunk annak, hogy a vesztességek és a gyász, hozzátartoznak életünkhöz. Nem segít az sem, ha tudjuk, az élet csakis azért lehetséges, mert folyamatosan búcsúzunk, az emberi élet nem más, mint folytonos vesztesség történet, szüntelen elválás valamitől, valakitől. A halál közvetlenségében, a szavak rendkívül semmitmondóak és üresek tudnak lenni. Kapkodásunk és tenni akarásunk hiúsággá lesz azon fenyegetettség fényében, hogy minden a semmibe vész.

Sok lehetőségünk van arra, hogy távol tartsuk magunktól a bánatot, de szükség-állapotunkból fordíthat vissza minket, ha elfogadjuk azt. Mert aki bánkódik vagy gyászol, az saját emberi mivoltának valóságát éli meg. Megtapasztalja, hogy az ember nem más, mint porszem és hogy egykor majd porrá is válik. Aki átéli ezt az igazságot és nemcsak egyszerűen tudomásul veszi, az már nem fogadja köszönettel az olcsó vigasztalást. Azok iránt fog hálás lenni, akik bánatában mellette állnak és tanúbizonyságot tesznek a reményről, miszerint nem az értelmetlenségé az utolsó szó. Aki szomorkodókkal, gyászolókkal találkozik, az nem a vigasztaló figyelemelterelés révén kerül közelebb hozzájuk, hanem az emberi lét egyszerűségében: a hallgatásban, az imában, a közösségi liturgiában, a hitben és – az épen megélt sötétség ellenére is – a fény reménységében.

Írta: Holger Zaborowski (Christ in der Gegenwart / 11/2013)

Fordította: Bács Béla János

Krisztus világa, 2013. július-augusztus

Menjetek, ne féljetek, szolgáljatok!

Vasárnap délelőtt ünnepi szentmise zárta le Rio de Janeiro-i Ifjúsági Találkozót, melynek végén a Szentatya bejelentette, hogy a következő találkozót 2016-ban Krakkóban tartják. A szentmisét, amint az előző esti imavirrasztást is eredetileg egy erre az alkalomra kialakított hatalmas térre tervezték, ám a rendkívül rossz időjárás miatt a „Campus Fidei” használhatatlanná vált. Brazíliában most tél van, de a hőmérséklet Rio-ban nem szokott 18-20 fok alá süllyedni.

A szentmisét az immár ismerős fehér homokkal borított Copacabana tengerparton felállított oltárnál mutatta be a pápa, délelőtt 10 órai kezdettel, amikor Európában már délután 3 óra volt. A szentmise elején a brazil papokból álló énekkar a találkozó himnuszát énekelte, a mise többi énekét országszerte meghirdetett verseny győzteseinek a szerzeményeiből válogatták. A szentmisén jelen volt Dilma Roussef elnökasszony és számos más közméltóság. Argentínából megérkezett Cristina Fernandez elnök is. Számítások szerint 40 ezer argentin hívő tisztelgett a honfitárs Ferenc pápa előtt ezekben a napokban. A riói polgármester nyilatkozata szerint a zárószentmisére 3 milliónál is több fiatal érkezett. Az imavirrasztáson résztevő fiatalok közül sokan hálózsákban a tengerparton töltötték az éjszakát.

„Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet. Jézus e szavait ma a fiatalokhoz intézi. Szép élmény volt a világtalálkozón való részvétel, az, hogy a négy égtájról érkezett fiatalok közösen élték meg a hitet. Ám most neked menned kell, hogy ezt az élményt közöld másokkal is. Jézus arra hív, hogy légy tanítványa ebben a küldetésben” – mondta homíliájában a pápa.

A szentmise olvasmányai három kulcsszót tartalmaznak: „menjetek”, „ne féljetek”, „szolgáljatok”.
Az első tehát a menjetek. Rio-ban itt ezekben a napokban a Jézussal való közös találkozás szép és örömteli élményében volt részük. Ez azonban ne maradjon becsukva életükbe, a plébánia, a mozgalom, a közösség kis csoportjába. Ez olyan lenne, mintha elvonnánk az oxigént a tűztől, a hit ugyanis olyan, mint a tűz, a láng, amely annál jobban lobog, minél jobban osztozunk benne, hogy mindenki megismerje, szeresse és megvallja Jézus Krisztust, a világegyetem és a történelem Urát.

Figyelem, Jézus nem azt kéri, hogy menjetek, hogy ha lesz hozzá kedvetek és egy kis időtök. A hitélményben való osztozást, a tanúságtételt, az evangélium hirdetését az Úr Jézus az egész egyházra, vagyis személy szerint rád is bízta. Ez egy parancs, ám nem a hatalomból, hanem a szeretet erejéből fakad, hiszen Jézus elsőként jött közénk és teljesen nekünk ajándékozta magát, hogy üdvözítsen minket és megmutassa nekünk Isten szeretetét és irgalmát. Nem szolgák vagyunk tehát, hanem szabad emberek, Jézus barátai és testvérei, aki nemcsak küld minket, hanem velünk is van ebben a küldetésében.

Hova küld bennünket Jézus? Mindenkihez, határok nélkül, az evangélium nem keveseknek van fenntartva, hanem mindenkié. Nem kell félni attól, hogy elvigyék Krisztust minden környezetbe, azokhoz is, akik a legtávolibbnak és közönyösebbnek tűnnek, az életek perifériájára. Az Úr Jézus mindenkit keres, és azt akarja, hogy érezzék irgalma és szeretete melegét.

Azt szeretném, ha ez a küldetés különösen visszhangozna a latin-amerikai egyház fiataljaiban, azokban, akik elkötelezték magukat a földrész missziójában, a püspökeik szándéka szerint. Brazíliának és egész Latin-Amerikának szüksége van Krisztusra. Erre a földrészre eljutott az evangélium híre, megjelölte életét, útját és sok gyümölcsöt termett. „Most a hithirdetés rátok van bízva, hogy új és új erővel hangozzék fel. Az egyháznak szüksége van a fiatalok lelkesedésére, kreativitására és örömére. Boldog José de Anchieta, a hit nagy brazil apostola, mindössze 19 éves volt, amikor misszióba indult. Tudjátok-e, hogy mi a legjobb eszköz a fiatalok evangelizálására? Egy másik fiatal – mondta a Szentatya.

A szentmise olvasmányainak másik kulcsszava: félelem nélkül. De hogyan hirdessem az evangéliumot, ha nincs rá megfelelő készültségem. „Kedves barátom – hangzott a pápa válasza: az ijedtség nem sokban különbözik attól, amit Jeremiás érzett, aki ugyanolyan fiatal volt, mint ti, amikor Isten meghívta őt, hogy legyen prófétája. Jézus ezt ígérte tanítványainak is: „Én veletek vagyok minden nap.” Ez valóban így van, Jézus soha nem hagy bennünket egyedül, mindig mellettünk halad.

Jézus nem azt mondta, hogy menj, hanem azt, hogy menjetek. Együtt hív meg bennünket. „Kedves fiatalok érezzétek tehát az egész egyház társaságát és a szentek közösségét ebben a küldetésben. Ha közösen nézünk szembe a kihívásokkal, akkor erősebbek vagyunk, felismerjük, hogy több energiával rendelkezünk, mint gondoltuk. Ferenc pápa szavait ezután a fiatalokat ide elkísérő papokhoz intézte és arra kérte őket, hogy továbbra is nagylelkűen és örömmel kísérjék útjukon a fiatalokat, hogy nem érezzék magukat egyedül, amikor elkötelezik magukat az egyház szolgálatában.

A harmadik kulcsszó: a szolgálat. A szentmise elején felhangzott zsoltár így hangzik: Énekeljetek új éneket az Úrnak. Engedjétek, hogy életetek azonos legyen Jézuséval – kérte a pápa -, hogy az ő érzései, gondolatai, tettei töltsék el életeteket. Pál apostol mindenki szolgája lett, hogy hirdesse Jézust. Evangelizálni azt jelenti, hogy én magam elsőként tanúsítom Isten szeretetét, lemondok az önzésről, és megmosom testvéreim lábát, Jézus módjára.

Ferenc pápa homíliáját ezzel a fiatalokhoz intézett felhívással zára: Jézus Krisztus, az egyház és a pápa számít rátok. Mária, Jézus és mindannyiunk Édesanyja oltalmazzon benneteket gyöngédségével. Menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet.

(ik) VR

F pp Rio-i bejelentése és kérése

A szentmise végén, amellyel felemeltük Istenhez dicsőítő énekünket és hálánkat minden kegyelemért, amelyet az Ifjúsági Világtalálkozón kaptunk köszönetet mondok Orani Tempesta riói érseknek, Stanislaw Rylko bíborosnak és a fiataloknak mindazért az örömért, amelyet kaptam tőletek ezekben a napokban - kezdte az Úrangyala előtti beszédét a Szentatya. Mindnyájatokat magammal viszem szívemben! Majd kérte, hogy fordítsák Szűz Mária felé tekintetüket. Ezekben a napokban Jézus határozottan megismételte hívását, hogy legyünk misszionárius tanítványai. Meghallgattátok a Jó Pásztor szavát, aki név szerint hívott benneteket és felismertétek hangját, ami hívott benneteket (vö. Jn 10,4). Igaz talán, hogy ebben a szívetekben visszhangzó hangban megéreztétek Isten szeretetének gyengédségét? Megtapasztaltátok Krisztus közös követésének szépségét az egyházban? Jobban megértették, hogy az Evangélium a válasz egy teljesebb élet iránti vágyra? – tette fel a kérdéseket a Szentatya.

A Szeplőtelen Szűz közbenjár értünk a Mennyben, mint jó anya, aki védelmezi fiait. Szűz Mária tanítsa meg nekünk létezésével, hogy mit jelent misszionárius tanítványnak lenni. Minden alkalommal, amikor imádkozzuk az Úrangyalát, emlékezzünk az eseményre, amely örökre megváltoztatta az emberek történetét. Amikor Gábor angyal bejelentette Máriának, hogy Jézus, az Üdvözítő Anyjává válik, Ő anélkül, hogy megértette volna ennek a hívásnak a teljes értelmét, rábízta magát Istenre és így válaszolt: „Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint” (Lk 1,38).

Ezt követően mit cselekedett? – tette fel a kérdést a pápa. Miután megkapta a kegyelmet, hogy a testté lett Ige Anyja lesz, nem tartotta meg magának az ajándékot; útra kelt, kilépett otthonából és elsietett, hogy segítse rokonát Erzsébetet, akinek szüksége volt segítségre (vö. Lk 1,38-39). Végrehajtott egy szeretetcselekedetet, a konkrét segítség egy gesztusát, Jézust hordozva méhében. És ezt a gesztust sietve végrehajtotta! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Kedves barátaim, ez a példa számunkra. Ő, aki megkapta Istentől a legértékesebb ajándékot, válaszának első gesztusaként elindult, hogy szolgáljon és elvigye Jézust. Kérjük Szűz Máriát, hogy segítsen nekünk is, hogy át tudjuk adni Krisztus örömét családtagjainknak, társainknak, barátainknak, mindenkinek. Ne féljetek nagylelkűnek lenni Krisztussal. Megéri! Kilépni magunkból és bátran, nagylelkűen elindulni, hogy minden ember találkozhasson az Úrral.

Kedves fiatalok, találkozunk a következő Ifjúsági Világtalálkozón 2016-ban a lengyelországi Krakkóban. Szűz Mária anyai közbenjárásáért kérjük a Szentlélek világosságát utunkra, amely elvisz bennünket a hit és Krisztus szeretete örömteli ünneplésének következő állomásához – zárta Úrangyala imádság előtt mondott beszédét Ferenc pápa a Rio de Janeiro-i Ifjúsági Világtalálkozó zárószentmiséjén.

(sv) VR