Isten a teremtéskor az első emberpárt reménnyel indította el a fejlődés, a kiteljesedés útján. Életünk a bűn miatt megtorpant, holtpontra jutott, amit csak Jézus kegyeleme tudott újra elindítani. Azóta életünk Jézus kegyelmével a beteljesedés felé halad, amelyet sem a bűn, sem a halál nem képes leállítani. Az advent kezdetén reménnyel, készülődéssel forduljunk Jézus felé, hogy „égi fénye útján” vezéreljen minket. Bánjuk meg bűneinket.
---
Krisztus egyházának misztériumában, nemcsak az Istennek a világ felé való fordulása, a világgal létesített maradandó egysége jelenik meg láthatóan, az is kifejezésre jut, hogy ennek az egységnek Ő a létesítője. Most is ennek a misztériumnak vagyunk részesei, amikor Jézus nevében közös istentiszteletre jöttünk. Itt a látható elem mi vagyunk, egyházunk tagjai, és a láthatatlan elem maga Jézus, aki természetfeletti módón van jelen. Akaratából az átváltoztatáskor és áldozáskor hitünk misztériumának csúcsára jutunk, mert a szentségi színekben Ő van jelen, és a szentáldozással a Szentháromság életébe kapcsol bennünket.
Advent a történelem beteljesedését hirdeti előre, ugyanakkor felszólít, hogy készüljünk a jövőre. A beteljesedés folyamatos, amióta az Ige testté lett. Igaz, hogy mennybemenetelével megvonta látható jelenlétét, mégis köztünk maradt szentségeiben és a közösségben, hogy isteni életünk legyen. Ígérete szerint újra el jön dicsőségben üdvözíteni a világot.
Ahhoz, hogy a végső idő – parúzia – fontosságát kellőképpen értékelni tudjuk, szükséges az Úr első eljövetelének előkészítésére is emlékezni. Ez a próféták adventje, és része a jelennek.
A babiloni fogságból hazatértek, de még Jeruzsálem romokban hever. Lelkükben bizonytalanság, a csüggedés honol. Nincsen aki jövőképet, célt, viziót adna. Ebben az állapotban elismerik, hogy senki és semmi nem segíthet rajtuk, csak a mennyei Atya.
A próféták kemény beszédet mondtak és a nép mégis hallgatta őket. Nem a „szép beszéddel” csiklandoztatták fülüket, hanem a bűnbánatra intő beszéd érdekelte. A próféták bűnbánatra hívó szava nyomán a nép lelki válasza a bűnbánat volt. A bűnbánók adventjének könyörgése: „Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál!” - az Jézus Krisztusban valóra vált. Ő az, aki megváltott és meghívott az örök életre.
Az újszövetség emberének ehhez a kegyelmi adományhoz csupán egy kis lelki intelligencia kell, és meg tudja állapítani: önmagamban az ember menthetetlen. Bár a legnagyobb érték mindig az ember, de nem az Isten nélkül. Nincs igazuk azoknak, akik könyvek sokaságán keresztül önmegváltást hirdetnek. A boldogság elkerüli azokat, akik közvetlen azt keresik, ahelyett, hogy Isten akaratát keresnék, azaz azt, ami helyes. Az ittas ember annyira józan, hogy nem önmagába kapaszkodik… Vigyázzat, a jégtábla alá bukott ember önmagán nem tud segíteni. Önmegváltás nincs. Az emberen egyedül Isten segíthet.
Testvéreim! Nemcsak a próféták adventje, de a mi adventünk sem lehet teljes bűnbánat és szentsége nélkül. Karácsony misztériumához ezzel az alapállással közeledhetünk. Azáltal válunk alkalmassá Krisztus titkainak befogadására és megünneplésére, ha belátjuk és megvalljuk a szentgyónásban, hogy vétkeztünk és nem vagyunk méltók. Ne feledjük azt sem, hogy Isten elénk siet, ha a megtérés legkisebb jelét is adjuk. A tékozló fiú, a bűnbánó asszony, Zakeus története mutatja, hogy milyen felszabadító érzés megszabadulni a bűnöktől! Ezért hagyjuk el a bűnt!
Tanügyi rendszerünk nagy bajban van. Ilyenkor a szorgalmas diákok nem tétlenkednek, hanem kézükbe veszik a könyveket és tanulnak. Felfrissítik ismereteiket is, hogy amikor újraindul az intézményes tanítás, akkor teljes odaadással tudják az új ismereteket ráépíteni a tanult alapokra.
Az evangéliumban Jézus felvázolta az Egyház történelmi idejét, mely nem a tétlenség ideje, hanem a cselekvő virrasztás és várakozásé, ahol mindenkinek feladata van.
Az igazi keresztény ismertető jele az éberség, a virrasztás. Fontos, mert Isten jelenlétében belső dolgaink rendeződnek. Ilyenkor nemcsak testi relaxációt élünk át, hanem elkezd működni bennünk a kegyelem. Betegségem idején éjszaka sokszor megébredtem. Ilyenkor az Isteni irgalmasság rózsafüzérét imádkoztam. Közben rendeződtek bennem dolgaim is. Erre az éberségre számtalanszor figyelmeztet liturgiánk: „halálodat hirdetjük… amíg el nem jössz”; „..reménykedve várjuk Üdvözítőnknek …dicsőséges eljöttét”.
Ilyen éber várakozó volt a premontrei rend alapítója, Szent Norbert, aki 54 éves korában halt meg (+1134). Jelmondata nagyszerűen összefoglalja életét: „Ad omne bonum paratus – Készen vagyok minden jóra!”
Annak a kereszténynek, aki várakozva, nem tétlenül, hanem istengyermekként éli az életét, annak számára Isten „atya”, ezért neki az Úr érkezése nem jelent meglepetést, nem jár szorongással és félelemmel, hanem a vele való találkozás örömteli lesz.
Erről az örömről tett tanúságot a XI. században Belgiumban élt Szent Guidó (+1012). A szolgalegény Laekenben, a Boldogságos Szűz Mária kegyképe előtt imádkozott. A templom papja felfigyelt erre a derűs arcú, buzgón imádkozó fiúra. Megkérdezte, hogy mi szél hozta oda? A legény elmesélte, hogy odahaza bizony szegénységben élnek, de zúgolódás és elkeseredés nélkül. A legnagyobb nyomor idején is így imádkoznak: „Elég gazdagok vagyunk, mert szeretjük az Istent” vagy ahogy Tóbiás mondta: „Elég gazdagok vagyunk, ha féljük az Istent”. És öröm költözik szívünkbe. A plébános Guidót sekrestyésnek alkalmazta, aki örömmel látott feladatához. Attól a pillanattól Guidó haláláig ragyogott a templom, mert a sekrestyés mindent Jézus iránti szeretetből tett.
Testvéreim! Ádvent Krisztus fokozatos megismerését, szeretését, megünneplését is jelenti. Életünk tükrözze a Krisztussal való együttjárást, és virrasztásunk, éberségünk visszatérésének reményét.
Gazdagok lettünk Jézus kegyelmében, az Atyaisten szeretetében és a Szentlélek népeket egyesítő közösségében és békéjében. Ezt a közösséget tudatosan ápoljuk az adventi időben. Ámen.
