Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már
mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza
közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a
szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig
leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy,
súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a
lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak
meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki
mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz
ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek
házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik
angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
– Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a
jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük
semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd
megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a
mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
– Próbáld meg, lelkecském, – mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked
adom az erdőket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a
szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú
zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne.
Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb
mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
– Így na, – mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő
megéledt. – Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája
ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek
egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben,
bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit
tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok
napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden
madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne
egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A
Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak
ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három
társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
– Gyertek, – mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti
elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok
Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába
suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott
és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és
elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a
rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor
elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli
harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon
és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét
gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve
se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az
angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt a második
harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket,
akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, a
tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és
meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a
csermelyt. És halkan mondta:
– Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét.
Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a
kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő
tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a
patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A
szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú
madárdalokat énekelt a visszhang.
– Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe
beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt
az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
– Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a
világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel,
ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá
belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő
észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között
tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta elő, köpenye
ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott
a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád.
Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok
szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy
neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül,
lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a
meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot,
ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez.
Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve
a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák
is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha
illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan
tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A
virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A
forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve
szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen,
gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak
annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok
észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket
a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a
szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon
szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz,
hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és
rajta nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan
alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a
gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonozod
gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb
perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
(Wass Albert: Mese az erdőről)
