László uralkodása első
felében számára a legnagyobb problémát az ország nyugati végein tartózkodó
Salamon király jelentette, aki IV. Henrik német uralkodó pártfogását élvezte.
Emiatt – kihasználva a császárság és a pápaság között folyó invesztitúraharc
nyújtotta lehetőségeket – Salamonnal és Henrikkel szemben László király a pápapárti
német erőkkel, a belső ellenzékkel lépett szövetségre. Salamon sógorához fordult segítségért, és
amint három évvel korábban tette, elővette azt a szégyenletes “ütőkártyát”,
melyet Péter király is alkalmazott: felajánlotta hűbérül Magyarországot a német
birodalomnak. László éppen a megválasztott német ellenkirály, Rheinfeldi vagy
Sváb Rudolf leányát, Adelhaidet vette feleségül 1078-ban. E frigyből született,
László király Piroska nevű lánya (+1133),
Komnénosz II. János bizánci császár felesége. Első házasságából is csak
egy leány született, aki később Jaroszláv orosz herceg hitvese lett.
1078 elején Luitpold
osztrák őrgróf és a bajor formbachi grófok is elfordultak IV. Henriktől. A szomszédos
Eckbert formbachi gróf Henrik elől kénytelen volt Magyarországra menekülni.
Alighanem
az itt tartózkodás nyomán házassági kapcsolat is szövődött a
megözvegyült magyar királlyal, mert Eckbert öccsének, Henriknek leányát,
Himmiltrudot, a formbachi kolostor alapítóját 1095-ben “magyar királynénak”
írják.
László 1078–79 fordulóján
eredménytelenül próbálkozott Salamon határszéli királyságának felszámolásával,
sőt akciójával kiváltotta IV. Henrik büntető hadjáratát 1079 pünkösd táján Regensburgból
személyesen vonult a keleti végekre, de ez is kudarcot vallott. Annyit azonban
elért, hogy Luitpold behódolt neki;
a Lajtán-inneni részt pedig elveszítette. Ekkor végleg lemondott arról, hogy
Magyarországot hűbérbirtokává tegye. Salamon egy ideig remélte, hogy sógora
megsegíti, de amikor 1080-ban Luitpold ismét szakított Henrikkel, és éket vert
Pozsony és Regensburg közé, megadta magát. Salamon elfogadta a főpapok és a
főurak által megszerkesztett békét, amely szerint Pozsony különállását feladva
hazatér, királyi jövedelmet kap, de önálló országrészt és hatalmat nem. A
békeállapot nem csupán ahhoz járult hozzá, hogy László uralma megszilárduljon,
hanem lehetővé tette az állam intézményeinek újjászervezését is.
Salamon
rövidesen megbánta behódolását, s 1082-ben László életére tört, összeesküvést
szőtt, mire a király elfogatta és a visegrádi Sibrik-dombi börtönbe záratta.
Innen 1083-ban a szentté avatások idején engedte szabadon Salamont. Ahogy a
krónikás feljegyezte: „Szent István király és Boldog Imre
hitvalló testének felemelésekor néhány napig a király mellett tartózkodott.”
Salamon nem sokáig vet részt nemzetségének is szóló, általános örömünnepben. Ismét
német földre ment, feleségéhez, de a német császárlány a trónját vesztett
királlyal már nem állt szóba. Salamon ekkor otthagyta a nyugati, keresztény
világot és a pogány besenyők Kutesk (Cselgü) nevű vezéréhez ment: „Megesküdött neki, hogy Erdély
tartományt tulajdonába, leányát pedig feleségül adja, ha megsegíti László
ellen. Kutesk (Cselgü) vezér pedig a
hiú reménytől csábítva nagy tömeg kunnal (besenyő) egészen Ungvár és Borsova vidékéig hatolt be Magyarországra. Ezt
hallván László rájuk rontott: sok ezer kun (besenyő) semmisült meg színe előtt, hullott kardélre hányva. Salamon király
pedig úgy menekült el Kuteskkel, mint kitépett tollú kacsák a keselyű karmai
közül.” A hagyomány szerint a moldvai Szeret folyóig üldözte, ahol a folyó
vízéből ivott és így szólt: Szeretem, Szeretem. Azóta is a folyót Szeretnek
hívják. Salamon ezek után végképp eltűnt a történelem színpadáról. Valószínűen
1085-ben, a besenyők egy görög földi hadi vállalkozásában vesztette életét.
Erről felesége is tudomást szerezhetett, mert 1086-ban Judit újból férjhez
ment, ezúttal a cseh herceghez. A magyar krónikás hagyomány úgy tudta, hogy Salamon
eltűnése nem halálát, hanem életének a keresztény szentség irányába való
fordulását jelentette, és ezentúl mint remete élt.
László király kiemelkedő tette volt az 1083-as szentté avatások kezdeményezése,
megszervezése és véghezvitele. István király halálát
követő zűrzavaros négy évtized alatt a nép sóvárgással gondolt István királyra, amikor béke és rend honolt az
országban. László szívvel-lélekkel István műve folytatójának tekintette magát.
Mivel István király, Imre herceg, Gellért püspök, András és Benedek remeték
helyi tisztelete már évtizedek óta folyt, ezért megíratta István és Gellért életrajzát. VII. Gergely
pápától engedélyt kért és kapott, hogy „emeljék
fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették”, s legátust is küldött
Magyarországra Teuzo személyében. László király személyes és aktív jelenléte emelte a szentté avatás jelentőségét. Jelen volt Odilo
Saint Gilles-i apát is. A király, a főpapok, a
főurak és óriási tömeg jelenlétében július 25-én Csanádon tartották Gellért, augusztus 20-án
Székesfehérváron István,
majd András és Benedek remeték,
valamint november 5-én Imre herceg hamvainak
felemelését, szentté avatását.
Istvánt példaképének
tekintette, mert ismerte
bölcs Salamon mondását: „Jövőkép nélkül
elpusztul a nép!” Belátta, csak akkor tudunk megmaradni, ha a keresztény
szentség összeforr a nemzeti szellemmel. Ezt maga is megjelenítette. Helyesen
írja Prohászka püspök: „Szent László nem
tanít, ő nem apostol, de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A
nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig
inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be
az Egyházat a magyar népéletbe. A
népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség
pogány egén ott ragyogtak a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy
világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott
a kereszténységben. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé,
amikor eszményeit keresztelik meg. A régi vitézséget Szent László tüntette fel
önmagán; e
jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet, amelynek öröme és eszménye
László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla, alakjában
beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme. A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a
keresztény király a nép hősévé vált.” (Összegyűjtött munkák XII., Budapest 1927, 112-113.)
dr. Darvas-Kozma József
Előző részek: