Magyarságellenes magyarok

---

Nagy István, fizikatanár.

Ilyenkor, augusztus–szeptember határán szülőként, nagyszülőként, gyermekként vagy fiatalként szinte mindenkit érint a tanévkezdés. Friss fizikus diplomával 37 évvel ezelőtt ebben az időszakban jöttem először Pécskára, tanárnak. Első tanévem mégis Tornyán töltöttem. A kukoricatörési hónap végén megkeresett Takács István, egykori tornyai matematikatanárom, hogy kinevezték igazgatónak, és kellene egy helyettesítő, mennék-e. Szívesen mentem abba az iskolába, amelybe 1965–69 között az V–VIII.-at végeztem.

A tornyai iskola 1968-ig két-tannyelvű volt. A magyar osztályokban mindig volt néhány román, szerb vagy cigány gyerek is, ezért az órákon a tanárok mindent elmondtak magyarul és románul is. A magyarok magyarul, a románok, szerbek és cigányok vagy románul vagy magyarul feleltek, de mindenki írt magyarból is évharmadi dolgozatot. 1968-tól az iskola kéttagozatos lett. Akkor indult be V–VIII.-ban a román tannyelvű ötödik osztály. Az 1979–80-as tanévben is megvolt a magyar és a román osztálysor, de a bentlakás is mintegy 70 nagyvarjasi, kisvarjasi, szederháti, aradi gyerekkel, és én lettem az egyik délutáni, esti, éjszakai felügyelőjük.

Ebben az első tanári tanévemben találtam szembe magam először olyan gyerekekkel a román osztályokban, akik otthon magyarul beszéltek magyar szüleikkel. Megdöbbentett, hogy az egyszerű román szavakat sem értik, de ezen a nyelven kénytelenek tanulni minden tantárgyat, mert a szüleik ezt kényszerítették rájuk. Amikor magyarul mondtam nekik ugyanazt, amit románul nem értettek, akkor azonnal fölragyogott a szemük, és csodálkoztak, hogy ez ilyen egyszerű és könnyű?

Az anyanyelv ugyanis egy tudástár. A családban beszélt nyelven válunk emberré. Az anyanyelvünk alakítja ki a gondolkodásunkat, hiszen annak szavai a téglák, szabályai pedig a kötőanyag tudásunk várának falaiban.

Akit a szülei megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvén végezze iskoláit, az szegényebb lesz tudásban, magyarságában pedig különösképpen.

Előbb-utóbb minden nem magyarul tanuló szembesül azzal, hogy megmosolyogják, ha magyartalanul fogalmaz, helytelenül ír magyarul, ha beszédébe idegen szavakat kever, lecsónyelven beszél. És nincs annál kellemetlenebb érzés, mint amikor valaki – bár mondhatná, írhatná helyesen is – nem tudja, mert nem tanulhatta meg.

Az iskolába járás és a tanulás azért fontos, mert akkor gyarapszik szókincsünk, finomodik gondolkodásunk, alakulnak ki olyan készségeink, amelyek megkönnyítik későbbi életünkben a mindennapjainkat. Az eszünk pedig annál fogékonyabb és használhatóbb, minél jobban ismerjük anyanyelvünket. Ez pedig csak akkor lehet így, ha az otthon beszélt nyelven tanul a gyerek. Ezért kellene minden magyar család gyereke magyar iskolába járjon.

De van még egy igen fontos érv a magyar gyerek magyar iskolába járása mellett. Az pedig közösségi. Összmagyar érdek ugyanis, hogy egy-egy osztályban minél több magyar gyerek legyen, és ne hiányozzanak onnan lehetséges jó vagy gyengébb tanulók sem. A lehetséges jók azért, mert anyanyelvükön még jobbakká válhatnak, a lehetséges gyengébbek pedig kevésbé gyengék, mintha nem anyanyelvükön tanulnának.

37 év tanári tapasztalattal állítom, hogy nyer az a magyar gyerek, aki magyar iskolába jár, és árt az a magyar szülő a saját gyerekének, aki nem magyar tannyelvű óvodába, majd iskolába járatja fiát, lányát. Itt Romániában, Erdélyben, Pécskán úgyis minden magyar megtanul annyira románul, amennyire az életviteléhez szüksége van. Nem találkoztam még olyan hazai magyarral, legyen akármennyire gyenge szellemi képességű is, hogy ne boldogult volna, ha románul kellett megszólaljon.

Szabó Dezsővel vallom, hogy minden magyar felelős minden magyarért.
Van, aki úgy tartja, hogy az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.

Lehet ezt fokozni. Az a magyar, aki az unokájától is magyarul írt levelet fog kapni.

Nagy István
http://erdelyinaplo.ro
erdély ma

Govindo – Teréz anya ajándéka egy olasz családnak

Marina Ricci újságíró, korábban a Tg5 olasz televíziós csatorna vatikánszakértőjeként is dolgozott. Idén júliusban megírta családja különleges történetét: 1996-ben ellátogatott Kalkuttába Teréz anyához és egy súlyosan fogyatékos kisfiúval tért haza, akit örökbe fogadott négy gyermeke mellé.

1996 novemberében kezdődött a történet, amely megváltoztatta Marina életét: kegyelemmel árasztotta el családját, gyermekeit. 1996-ban Marina Riccit Kalkuttába küldték, hogy a súlyosan beteg Teréz anya közelében legyen, tudósítson állapotáról. Az újságírónő nem örült a kiküldetésnek: „Tudom, mindig kilógtam az újságírók körül. Inkább voltam háziasszony, mint kiküldött tudósító, ezer dolog miatt aggódtam: mi van otthon, mi van a gyerekekkel, hogy boldogulnak nélkülem. Aggódtam, mi lesz a szintén újságíró férjemmel, akit nagyon nehéz helyzetbe hozok ezzel.”

Indiában Frederick nővér segítségével sikerült engedélyt szereznie ahhoz, hogy stábjával együtt ellátogasson a Szeretet Misszionáriusai két otthonába: a haldoklókhoz és a gyermekekhez. A Shisu Bhavanban található árvaház ellentétes érzelmeket váltott ki Marinából, köztük félelmet, szomorúságot, ösztönös elutasítást. Amikor tekintete először találkozott a kis Govindo tekintetével, még nem tudta, hogy ez a pillanat örökre megváltoztatja majd az életét: „Teljes tudatlanságban léptem át Shisu Bhavan küszöbét. Semmire nem gondoltam, amikor mentem fel a lépcsőn a szoba felé, ahol Teréz anya fogyatékos gyermekei élnek, esznek, alszanak. Azt sem tudtam, hogy utazásom éppen abban a szobában kezdődik el majd igazán. (…) Cipőmet az ajtó előtt hagyva, mezítláb léptem át a gyermeki fájdalom szobájának küszöbét. Ez a hely tele volt szeretettel és elkeseredéssel, szörnyűséggel és gyengédséggel. Félhomály volt, a szoba tele volt fa- és vasrácsos ágyacskákkal. Jobbra a padlón egy parányi gyermek feküdt. Kezei és lábai egymásba gabalyodtak, szinte magzati pózban pihent, mereven, mintha valami görcs örökre ebbe a pózba szögezte volna. A hátán feküdt és amikor meglátott, megpróbálta felemelni a fejét, de nem sikerült neki. Olyan volt, mintha oda akarna jönni hozzám, vagy azt kérné tőlem, hogy hajoljak fölé és vegyem a karomba. Bénultan álltam. Nem tudtam válaszolni a hívására ennek a kis, keresztre feszített testnek, amely első látásra félelemmel töltött el és viszolygást keltett bennem.”
A Shishu Bhavan-i ház udvarában Marina elkeseredett sírásra fakadt. A nővérek mosolyogtak és arra buzdították, fogadjon örökbe egy gyermeket. Felhívta a férjét, mesélt neki, megosztotta vele érzéseit: „Tégy úgy, ahogy érzed. Részemről rendben” – hangzott Tommaso szeretettel és bizalommal teli válasza.

Elment az örökbe fogadásokért felelős Marjorie nővérhez, abban a meggyőződésben, hogy csodálatra méltó módon viselkedik azzal, hogy készségesnek mutatkozik az örökbe fogadásra, ehelyett azonban más történt „Marjorie nővér rám szegezte a tekintetét. »Az Úr valami többet kér Öntől. Vigyen el egyet azok közül, akiket senki nem akar. Vigyen el egy sérült gyermeket.« Azonnal egyértelmű választ adtam: »Sajnálom, de nem lehetséges. Dolgozom, már van négy gyermekem, hogyan tudnék gondoskodni egy sérült kisgyermekről? – és kicsúszott a számon még egy mondat. – »Nézze, nem lehet. Ez nem nekem való, pedig megtenném, láttam is egy kisfiút…« (…) »Jöjjön, mutassa meg« – szólt ellentmondást nem tűrő hangon a nővér. (…) Marjorie megfogta és a karomba tette. (…) Öt másodperc múlva odaadtam a gyereket az egyik nővérnek és gyorsan elmenekültem.”

„Annak ellenére, hogy elmenekültem, féltem Govindo degeneratív betegségétől – nem tudott járni, csont és bőr volt –, mégis erős vonzást éreztem feléje: megmagyarázhatatlan, de mély érzés volt. (…) Emlékszem, rácsodálkoztam, hogy a többi kicsi arc nem rendített meg különösképpen. Meghatottak, de az egyikük sem babonázott meg. Csak ő, aki nem sírt, nem kapaszkodott bele a ruhámba, csak ő volt képes rejtélyes módon magához láncolni.”

Marina Kalkuttában ismét elkezdett beszélgetni Istennel, erőteljes módon érezte a jelenlétét: felkavarták az érzései, sírt. Új, különleges barátnője, Frederick nővér hatására hosszú évek után ismét elment gyónni és áldozni.

Amikor visszament Rómába, a rokonok és barátok számos, jogosnak mondható érvet hoztak fel egy súlyosan beteg gyermek örökbefogadása ellen, Marina és Tommaso – négy gyermekükkel egyetértésben – mégis úgy döntöttek, hogy örökbe fogadják Govindót.

„Rosszul érintett, amikor sorolták, miféle katasztrófák történhetnek az életemben és a családom életében. Értettem én, hogy akik szeretnek, ésszerű és érthető módon arra akarnak rávenni, hogy gondolkozzak még rajta, változtassam meg az elhatározásomat. (…) Elsősorban nem is Govindo számára volt ez nagy lehetőség, hanem a számomra. Lehetőség arra, hogy kitágítsam a szívemet és szavak nélkül is el tudjam mondani a gyermekeimnek, hogy minden gyengeségünk, hibánk, ügyetlenségünk ellenére mindannyian képesek vagyunk arra, hogy nagyobb legyen a szívünk. Talán felnőttként emlékeznek majd erre. Frederick nővér azt mondta nekem: „Ha Isten kér tőlünk valamit, meg kell adnia az erőt is ahhoz, hogy megtegyük.” Ismételgettem magamban a szavait és úgy éreztem, tartozásom van a kisfiú felé. Tartozom neki, mert ismét tudok imádkozni. Tartozom neki, mert a férjemmel jobban szerettük egymást, mint valaha, és másként is, mint régen.”

Marina Teréz anya halála után tért vissza ismét Kalkuttába és újra elment a gyermekotthonba: „Siettem, és amikor beléptem, a tekintetemmel már kerestem is a kisfiút a földön, de nem láttam sehol. Govindo a szoba másik felében volt, az ablak mellett, egy fából készült kisszéken. Ami ezután történt, azt a felkavarodott, erős érzelmek ködén keresztül láttam. Amint meglátott, izgalomba jött, mosolygott, olyan volt, mintha mondani akarna valamit. Az öröm megtörte arca mozdulatlanságát. A vágya megmozdította lebénult testét. (…) Igen, a fiam megismert engem! (…) El sem hittem, hogy mindez éppen velem történik meg. Nem is tudom megmagyarázni azt a hihetetlen és leírhatatlan érzést, ami elárasztja az embert akkor, amikor a történések felülírják az elképzeléseit, amikor a mindennapokba betör valami rendkívüli és legyőz minden akadályt, minden hitetlenséget. Amikor Isten olyan erővel jelentkezik, hogy az ember elnémul és semmi mást nem képes kimondani, csak a beleegyezés szavát. Igen, megértettem, hogy ez Te vagy. Igen, megértettem, hogy ezt akarod, mert olyan ellentmondást nem tűrő, egyértelmű, erőteljes módon mondtad, hogy nem tehettem úgy, mintha nem értettem, nem éreztem, nem láttam volna. Azt hiszem, ez maga a csoda. Isten betör az életedbe és nem ad kiutat. Ez a »hatalmas csoda«, ahogyan Frederick nővér mondta, amelyet az ember először nem tud másképp fogadni, mint megdöbbenéssel, és csak ezt követi a hála érzése.”

Marina és Tommaso végül együtt mentek el Govindóért és hosszú várakozás után végre hazavitték. Nagy ünnepséget rendeztek az érkezésére, a repülőtéren rokonok és barátok egész serege várta őket. A négy gyermek izgatottan várta, hogy megismerhessék új testvérkéjüket, Gogót, ahogyan elnevezték maguk között. Elkezdődött kórházi kezelésekkel, hétköznapok sorával, vidámsággal és aggodalmakkal, imádsággal, meglepetésekkel, áldozatokkal, félelmekkel, ajándékokkal, kis csodákkal és nagy szeretettel teli közös életük, amely 2010. november 5-ig, Govindo haláláig tartott –tizennyolc évesen halt meg.


Gogo értékes ajándék volt az egész család számára, ennek állít emléket Marina a nemrég megjelent könyvében. Törékeny, csendes, segítségre szoruló élete lehetővé tette örökbefogadó szüleinek és testvéreinek, hogy szoros egységben legyenek, térden állva imádkozzanak halála pillanatában, köszönetet mondva az Úrnak ezért a hatalmas ajándékáért. Govindo érkezése megmentette őket a világ keltette illúziótól, amely elhiteti az emberrel, hogy élni azt jelenti, szórakozni, saját magunkkal foglalkozni. Meg tudták ízlelni vele az élet igazi zamatát, megérezték a misztériumot, ami nem más, mint szeretni, elfogadni a másikat, érte élni – különösen akkor, ha beteg, gyenge –, nem félteni magunkat a megpróbáltatásoktól, hanem tenni másokért, odaajándékozni saját magunkat, ahogyan Kalkuttai Teréz anya tette egész életében. Teréz anya, aki most már Govindóval és minden mennybe ment gyermekkel együtt szemléli Isten arcát. Boldog Kalkuttai Teréz anya, akit az egyház szeptember 4-étől kezdve szentként tisztel.
Forrás: Aleteia.org
Fotó: Libreriacoletti.it; Aleteia.org; Galatina.it
Magyar Kurír
(tzs)

Orbán Viktor audiencián találkozott Ferenc pápával

Orbán Viktor miniszterelnök a katolikus törvényhozók éves tanácskozásának keretében audiencián találkozott Ferenc pápával – tájékoztatta Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke vasárnap az MTI-t.

A magyar kormányfő is részt vesz a legnagyobb, keresztény elkötelezettségű állami vezetőknek egyeztető fórumot biztosító törvényhozói értekezleten, amelyet idén is a Róma melletti Frascatiban rendeztek meg. A tanácskozás résztvevőinek vasárnap nyílt alkalmuk személyes találkozásra a Szentatyával – mondta a sajtófőnök.
MTI

Megmutatni Márton Áron nagyságát a világnak

Ünnepelni gyűltek össze szombaton a csíkszentdomokosi művelődési házban a helybéliek és a távolabbról érkezett vendégek: Márton Áron püspök születésének 120. évfordulójára emlékeztek és ötödik alkalommal tartottak Márton Áron-konferenciát a csíkszentdomokosi Márton Áron Egyesület és Múzeum, valamint Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága szervezésében.

 

Jakubinyi György érsek a Márton Áron kereszteléséről szóló dokumentumot mutatta be

„Isten szolgája, Márton Áron születése 120. évfordulója kapcsán gyűltünk itt össze. Természetes az, hogy ilyenkor születésnapon elővesszük a kereszteltek anyakönyvét. A csíkszentdomokosi templomban volt a keresztelés. Varga Ferenc (1846-1898) csíkszentdomokosi lelkipásztor 1896. augusztus 31-én, az 1896. augusztus 28-án született Áron gyermeket, Márton Ágoston római katolikus földműves, és Kurkó Julianna, római katolikus háztartásbelit megkeresztelte. Keresztszülők voltak Kis Ábrahám és Márton Róza, bábaaszony volt Opra Mária” – elevenítette fel a konferencia megnyitóján Jakubinyi György érsek. Beszédében elmondta, az anyaszentegyház a keresztelő napját tekinti az igazi születésnapnak, „amikor a keresztség szentségében Isten gyermekei leszünk, a mennyország örököseié, eltörli lelkünkből az áteredő bűnt és a teljes Szentháromság lakást vesz a lelkünkben.”

 

Gaal Gergely

Gaal Gergely, a Márton Áron Emlékév programbizottságának elnöke köszöntőbeszédében rámutatott, Márton Áron egész élete igazolja, hogy a nehéz időkben a Jóisten soha nem hagyja cserben a Benne bízó közösségét. „Ennek a különleges Márton Ároni életműnek a tiszteletére hirdette meg miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága a püspök születésének 120. évfordulója alkalmából a Márton Áron emlékévet 2016-ra, amely egy üres és tartalmatlan rendezvénysorozat lett volna, ha a szervezése csupán Budapestről egy irodából történik. Köszönetet mondok azoknak, akik évtizedek óta ápolják a püspök emlékét és elfogadtak minket partnerként, és együtt szervezhettük meg az emlékév programsorozatait (…) Bízom abban, hogy az emlékév programsorozatában Márton Áront, mint a huszadik század kiemelkedő példaképét megmutathatjuk a nagyvilágnak is, és az ő megismerésével az egész magyarság számára egy fontos küldetést teljesítünk” – fejtette ki Gaal.

 

Lukács Bence Ákos

Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Lukács Bence Ákos konzul köszöntötte az egybegyűlteket. „Nincs talán annál nehezebb, mint amikor a gondolatnak, a szónak és a tettnek összhangban kell állnia. Őszinte pillanatainkban minden jóérzésű ember ezt kívánja magának, és ha ilyen embertárssal találkozik, akkor feltétlen elismeréssel adózik irányába. Márton Áron püspök esetében elmondhatjuk, megvalósított gondolat, szó és a tett azonossága” – fogalmazott. Hangsúlyozta, bizonyos értelemben Márton Áron ma is minden erdélyi magyar ember lelki vezetője, szellemi irányítója. Ő mutatja azt, hogy mindenkinek hűnek kell maradnia a saját lelkiismeretéhez, a keresztény hitéhez, az igazsághoz.

 

Karda Róbert

Karda Róbert, Csíkszentdomokos polgármestere úgy véli, ezeknek a konferenciáknak a célja leginkább az tud lenni, hogy a kutatók, a tudósok, a lelkiatyákon keresztül jobban megismerjük azt az embert, aki irányt tud mutatni nekünk.

 

Kovács Gergely

A megnyitó után Kultusz/tisztelet/reklám – ahogyan a posztuláció látja Márton Áron püspök emlékének ápolását címmel tartott előadást Kovács Gergely, Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora. Ezt követően Marton József Márton Áron az eszmék kereszttüzében című előadást hallgathatták meg a jelenlevők. A konferencia programjában a továbbiakban Virt László: Egyház az állami diktatúra szorításában (Tárgyalások, megállapodás, eskü – különös tekintettel Márton Áron példájára), Ozsváth Judit: „...testvérek voltunk”– Márton Áron és Domokos Pál Péter népművelő munkájának kapcsolódási pontjai, Seres Attila: Márton Áron a lengyel diplomácia látóterében az 1930-as évek végén, Izsák Anikó: Márton Áron és az erdélyi római katolikus értelmiségi elit az 1930-as években, és Molnár Melinda: Kéttornyú Őrhelyen ‒ Márton Áron kapcsolata első káplánhelyével, Gyergyóditróval című előadások szerepeltek.

A konferencián levetítették továbbá Márton Áron, az erdélyiek püspöke című dokumentumfilmet, amelyet a Hargita Stúdió készített a püspök román anyanyelvű erdélyiek körében tapasztalt tiszteletéről.
Lázár Csilla, a Márton Áron Múzeum igazgatója portálunknak elmondta, amikor az előadásokat szervezik, elsősorban nem a tematikus csoportosítást követik, hanem az aktualitás szempontját. „Azt figyeljük, hogy milyen legújabb kutatások látnak napvilágot, milyen legújabb források jelennek meg, kinek van újabb mondanivalója, ami Márton Áron jelentőségét újabb fényben tünteti fel. Ilyen szempontból az előadások, témájukat tekintve eklektikusak, ami nem is baj, mert változatos így. Mindenik valami újat, frisset hoz, tesz hozzá a már ismert kialakult Márton Áron-képhez. Idén több visszatérő előadónk is van, akik a korábbi években jelen voltak a konferencián, ők az újabb kutatásaikat hozták el. De van olyan, pályája elején járó kutató is, aki nagy örömünkre, olyan témával foglalkozik, amelyben Márton Áronnak jelentős szerepe van: Izsák Anikó a két háború közötti katolikus sajtót tárja fel, elkészítette az erdélyi tudósítások repertóriumát és ő egy ezzel kapcsolatos előadást tart. De kialakul mindig valamiféle tematikai egység, az idei: Márton Áron és a korabeli eszmék találkozása, illetve Márton Áron kapcsolata a kortársaival.”
Vasárnap fél tizenkettőtől ünnepi szentmisét tartanak Márton Áron püspök tiszteletére, születésének 120. évfordulóján a csíkszentdomokosi római katolikus templomban. A szentmise főcelebránsa és szónoka Jakubinyi György érsek. A szentmisét élőben közvetíti a Duna Televízió.

Péter Beáta
székelyhon.ro

Hirdetés: 2016.08.28.

1. Ma van Isten szolgája Márton Áron püspök születésének 120. évfordulója. Csíkszentdomokoson fél 12-kor ünnepi szentmisét tartanak.

2. A Szent Ágoston templom búcsúja ma fél 1 órakor kezdődik.

3. Szerda du. 6 órakor jegyeskurzust tartunk azoknak, akik az elkövetkező hónapokban akarnak házasságot kötni.

4. Csütörtök este fél 8 órától az ifjúság órája. Szeretettel várjuk a fiatalokat a felső hittan-terembe.

5. Pénteken meglátogatjuk a betegeket.

6. Jövő vasárnap szentségimádást tartunk a ¼ 1 órás mise után ¾ 5-ig.

7. Keresztény sajtó kapható. 3,50 lej a Keresztény szó, melynek témája Márton Áron püspök élete.

Ajánló:

Milyen az igazi arc? - vasárnapi gondolat

Kinek is tartjuk magunkat?

Tanít az élet

Miért mondott le XVI. Benedek pápa?

A román betörés! - "România – spre marea noastră durere – a călcat făgăduială de credinţă..." - Csíkszereda sorsa 1916. aug. 27. és október 12. között.

Kinek is tartjuk magunkat?

Érdekes történet arról, hogy kinek is tartjuk magunkat. 
Egy kis amerikai város tréfacsináló polgára névtelen levelet adott fel postán ilyen címzéssel: „A város legostobább ügyvédjének. Helyben.”  
A postás élvezte a helyzetet, és sorba látogatta az ügyvédeket. Mind felháborodva utasította vissza. 
A 12. volt olyan szerény és alázatos, hogy átvette a levelet. Amikor felbontotta, egy 100 dollárost talált benne a következő szöveggel: „Szívből gratulálok! Ön korántsem olyan ostoba, mint ahogy kollégái képzelik.”
**
 "Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák. aki magát megalázza, azt felmagasztalják." Lk14,11

Tanít az élet

Tolsztoj Leó beszélte el, hogy minden vasárnap szentmisére menet egy koldusnak pénzt szokott adni. Egyik alkalommal a koldus szemlesütve kezét nyújtotta feléje, ő a zsebébe nyúlt és akkor szembesült azzal, hogy elfelejtett magához pénzt tenni. Szégyenkezve így szólt a koldushoz: 
- "Bocsásson meg, elfelejtettem pénzt tenni a zsebembe."  
És kezet fogott a koldussal. A koldus megragadta a kezét, megcsókolta és ezt mondta: "Most adta a legtöbbet."
* *
Lám mennyire igaza van a Szentírásnak: "Alázattal vidd végbe tetteid, és jobban szeretnek majd, mintha adakoznál." Sir 3,19.

Milyen az igazi arc?

Arról elmélkedtem, hogy mikor vagyunk igazán emberek, mikor mutatjuk igazi arcunkat, ekkor Shakespeare: Ahogy tetszik című vígjátékának negyedik felvonásában, Jacques szállóigévé vált híres monológja jutott eszembe: „Színház az egész világ!” Itt nem azokra gondolok, akik a színházcsinálók nem éppen könnyű munkáját választották, akik áldozattal végzik missziójukat, hanem akik naponta álarcot hordanak. Az álarcnak két olyan oldala van, amelynek senki nem örül. Az egyik oldalon a hencegők, fölényeskedők, beképzeltek, rátartiak, míg a másik oldalon a talpnyalók, meghunyászkodók, ravaszul lapulók, bábok találhatók. Mindezek taszítóak számunkra, mert mi az igazi arcot szeretnénk látni és nem az álarcot. Milyen az igazi arc? 

Az igazi arc alázatos, mely megszerzi az embertársak szeretetét – hirdeti Sirák fia (Sir 3,19-21. 30-31). Az alázat szó korunkban egyetlen összetételben maradt meg dicsérő értelműnek: a tudomány és a tudósok alázata. Ez először is kifejezi a valósághoz való ragaszkodást, alkalmazkodást, másodszor az illető szerénységét, s végül a szolgálni akarását. Alázatos az a tudós, aki nem elméletekhez ragaszkodik, hanem az igazságot keresi és szívesen tanul másoktól, elismeri mások felfedezését, kutatását. Alázatos az a tudós, aki szolgálni akarja a haladást, az emberiséget. Az alázatos ember a világban Isten ajándékát látja és megbecsüli. Istennel szembe az alázat azt jelenti, hogy elismerem nagyságát, ugyanakkor meglátom a magam kicsinységét. Isten kegyelmére szorulok és megbecsülöm embertársaimat, mint Isten gyermekeit. Az alázat által harmónia alakul ki a világban. Isten és az emberek értékelését csak szerénységgel és alázattal lehet kiérdemelni.

Jézus az örök Atya lakomájára hív (Lk 14,1.7-14). Ezért a baráti összejövetelen is Isten országáról úgy tanít, hogy ezzel feje tetejére állítja nemcsak a vendéghívást, hanem az egész divatos gondolkodásmódot. Amit kér, az nem illemszabály, hanem életforma és istenségének kinyilatkoztatása. Az Istennek tetsző magatartás: az önzetlen és szociális lelkület. Ezt hirdeti: akkor igaziak tetteink, ha azok örök célra irányulnak. Szent Pál rámutat, hogy mi az újszövetség közvetítőjéhez, Jézushoz járultunk, aki segített megismerni önmagunkat, és megmutatta, hogy milyen legyen Istenhez, emberekhez való viszonyunk. Jézus az alázatosság és önzetlen jóság legmélyebb oka (Zsid 12,18-19. 22-24a). Ő így bátorít: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11,29). A szerénység és az igazi öntudat nem ellentétesek egymással, hanem segítenek, hogy helyesen értékeljük Isten előtt önmagunkat és a világot. A keresztény alázatban tárul fel tehát a lét alapszerkezete, ez alakítja életünket és így alakul ki igazi arcunk.

„Az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” Lk 14,14.                                                                     

Miért mondott le XVI. Benedek pápa?

Augusztus 25-én jelent meg a Vatikán napilapjában, a L’Osservatore Romanóban Elio Guerriero interjúja a nyugalomba vonult pápával, amelyben lemondása okairól, Ferenc pápával való kapcsolatáról vall. A beszélgetés teljes fordítását közöljük.
Fenyegető felhők borítják Róma egét, de amikor a Mater Ecclesiae-be, a visszavonult pápa rezidenciájára érkezem, nem várt napsugár emeli ki a Szent Péter kupolája és a vatikáni kertek közötti összhangot. „Az én paradicsomom” – jegyezte meg egy korábbi látogatásom alkalmával XVI. Benedek. Bekísérnek a terembe, mely magánkönyvtárként is szolgál, és Jean Leclercq könyvének címe jut eszembe: A betűk szeretete és az Isten utáni vágy. XVI. Benedek idézte is ezt a könyvet a bernardinusok párizsi kolostorában mondott híres beszédében.
Néhány perc múlva megérkezik a pápa, a szokásos mosolyával és udvariasságával köszönt, majd azt mondja: „Tizenötnél járok.” Nem értem, ezért ő megismétli: „Elolvastam tizenöt fejezetet.” Őszintén meglepődöm. Néhány hónappal korábban elküldtem neki a könyv nagy részét, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy az egészet el is olvassa. [Augusztus 30-án kerül az olasz könyvesboltokba Elio Guerriero részletes Ratzinger-életrajza, Ferenc pápa előszavával, mellékletben az alábbi interjúval: Servitore di Dio e dell’umanità. La biografia di Benedetto XVI (Isten és az emberiség szolgája. XVI. Benedek életrajza), Mondadori, Milano, 2016, 542 oldal – a ford.] Odaadom neki a többi fejezetet, azzal a megjegyzéssel, hogy már csak kevés hiányzik. Elégedett azzal, amit olvasott, ezért hozzáteszem: „Nem zavarná, ha feltennék néhány kérdést interjúszerűen?” Úgy válaszol, mint mindig, kedvesen és gyakorlatiasan: „Tegye csak fel a kérdéseket, aztán küldje el nekem az egész szöveget, és majd meglátjuk.” Nyilvánvalóan kérésének megfelelően járok el. Bizonyos idő múlva megírja nekem engedélyét az interjú közzétételére. Nem marad más hátra, minthogy ismételten köszönetet mondjak megszavazott bizalmáért.

– Szentatya, amikor a legutóbbi alkalommal, 2011-ben, látogatást tett Németországban, azt mondta: „Nem szabad lemondani Istenről!” És ezt is: „Ahol Isten van, ott jövő is van.” Nem sajnálta, hogy éppen a hit évében kellett abbahagynia?
– Természetesen nagyon szerettem volna befejezni a hit évét és megírni a hitről szóló enciklikát, amelynek a Deus caritas esttel megkezdett utat kellett volna lezárnia. Ahogyan Dante mondja, a szeretet, mely a napot és a többi csillagot mozgatja, Isten jelenlétébe húz, vezet minket, mely reményt és jövőt ad nekünk. Válsághelyzetben a legjobb magatartás az, ha Isten elé állunk azzal a vággyal, hogy újra rátaláljunk a hitre, hogy tovább tudjunk haladni az élet útján. Az Úr pedig nagy örömmel fogadja vágyunkat, és világosságot gyújt, mely vezet minket életünk zarándokútján. Ez a szentek tapasztalata, Keresztes Szent Jánosé, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézé. 2013-ban viszont számos feladat várt rám, melyekről úgy gondoltam, nem tudom teljesíteni őket.
– Melyek voltak ezek a feladatok?
– Főképpen az ifjúsági világtalálkozó, amelynek már rögzítve volt az időpontja, 2013 nyarán kellett megtartani Rio de Janeiróban, Brazíliában. Ezzel kapcsolatban volt két nagyon konkrét meggyőződésem. A mexikói és kubai utam után azt éreztem, hogy nem vagyok képes többé ilyen megterhelő utazásra. II. János Pál úgy gondolta el ezeket a világtalálkozókat, hogy a pápa fizikai jelenléte nélkülözhetetlen. Nem lehetett televíziós összeköttetésre vagy más technikai megoldásra gondolni. Ez is olyan körülmény volt, amely miatt a lemondás számomra kötelesség volt. Végül biztos voltam abban, hogy a hit éve az én jelenlétem nélkül is ugyanúgy szépen befejeződik majd. A hit ugyanis kegyelem, Isten nagylelkű ajándéka a hívőknek. Ezért szilárd meggyőződésem volt, hogy az utódom – miként az később meg is történt – ugyanúgy szépen befejezi majd az Úr akarata szerint az általam indított kezdeményezést.
– Amikor meglátogatta a collemaggiói bazilikát Aquilában [a 2009-es földrengés után – a ford.], Ön úgy érezte, hogy Szent V. Celesztin oltárára kell helyeznie a palliumot. [V. Celesztin volt az egyetlen korábbi pápa, aki – a 13. században – önként lemondott a pápai szolgálatról – a ford.]. Meg tudná mondani, mikor jutott arra a döntésre, hogy le kell mondania a péteri szolgálat gyakorlásáról az egyház javára?
– A mexikói és kubai út sok szempontból szép és megható volt számomra. Mexikóban szíven ütött, amikor találkoztam sok fiatal mély hitével, amikor megtapasztaltam örömteli, szenvedélyes szeretetüket Isten iránt. Hasonlóképpen mélyen érintettek a mexikói társadalom nagy problémái, valamint az egyház igyekezte, hogy a hitből kiindulva választ találjon a szegénység és az erőszak kihívására. Viszont nem is kell kifejezetten emlékeztetnem arra, mennyire megrendülve láttam, ahogyan Raul Castro új úton szeretné vezetni országát anélkül, hogy megtörné a közelmúlttal való folytonosságot. Ott is mélyen lenyűgözött, ahogyan püspöktestvéreim a hitből kiindulva eligazodást keresnek ebben a nehéz helyzetben. Ugyanazokon a napokon azonban erősen megtapasztaltam fizikai teherbíró képességem határait is. Főképpen azzal vetettem számot, hogy az időeltolódás miatt nem vagyok többé képes transzóceáni repülőútra. Természetesen beszéltem ezekről a problémáimról az orvosommal, Dr. Patrizio Polisca professzorral is. Ily módon világossá vált előttem, hogy nem tudnék már részt venni a Rio de Janeiró-i ifjúsági világtalálkozón 2013 nyarán, az időeltolódás problémája ezt egyértelműen lehetetlenné tette. Onnantól kezdve viszonylag rövid időn belül döntenem kellett visszavonulásom időpontjáról.
– A lemondás után sokan középkori forgatókönyveket képzeltek el, becsapódó ajtókkal és lármás panaszáradattal. Ehelyett maguk a kommentátorok is meglepődtek, szinte csalódtak, amikor tudomást szereztek döntéséről, hogy tudniillik a Szent Péter kerítésén belül marad és a Mater Ecclesiae monostorba költözik. Hogyan jutott erre a döntésre?
– Létesítésétől kezdve sokszor meglátogattam a Mater Ecclesiae monostort. Gyakran elmentem oda, hogy részt vegyek a vesperáson, hogy misét mutassak be az ott élő szerzetesnővéreknek. Utoljára a vizitációs nővérek megalapításának évfordulója alkalmából voltam ott. Annak idején II. János Pál úgy határozott, hogy a ház, mely előtte a Vatikáni Rádió igazgatójának otthonául szolgált, a szemlélődő imádság helye legyen, mint élő víz forrása a Vatikánban. Amikor megtudtam, hogy azon a tavaszon lejár a vizitációs nővérek hároméves turnusa, szinte magától értetődően született meg bennem a gondolat, hogy ez lehetne az a hely, ahová visszavonulhatnék, hogy folytassam a magam módján az imádságnak azt a szolgálatát, amelyre II. János Pál ezt a házat rendelte.
– Nem tudom, látta-e azt a BBC egyik munkatársa által készített fotót, amelyen az Ön lemondása napján a Szent Péter kupolája látható, amint villám csap bele (Benedek bólint, jelezve, hogy látta). Sokak számára az a fotó egy világ hanyatlásának vagy egyenesen végének a gondolatát sugallta. Most viszont azt kell mondanom: az emberek arra számítottak, hogy egy legyőzöttet kell sajnálniuk, aki vereséget szenvedett a történelemtől, ehelyett azonban itt egy derűs és bizakodó embert látok.
– Teljesen egyetértek. Valóban aggódnom kellett volna, ha nem lettem volna meggyőződve arról, hogy – miként pápaságom kezdetén mondtam – egy egyszerű és alázatos munkás vagyok az Úr szőlőjében. Kezdettől tisztában voltam korlátaimmal, és elfogadtam őket, ahogyan mindig is igyekeztem tenni életem folyamán, az engedelmesség szellemében. Aztán ott voltak a pápaság kisebb-nagyobb nehézségei, de volt nagyon sok kegyelem is. Tudatában voltam annak, hogy mindazt, amit tennem kell, nem tudom egyedül megtenni, és így szinte kénytelen voltam Isten kezébe helyezni és Jézusra bízni magam, akihez úgy éreztem – egyre jobban, ahogyan az első kötetemet írtam róla –, hogy egy régi és mindegyre mélyülő barátság fűz. Aztán ott volt Isten anyja, a reménység anyja, aki biztos támaszom volt a nehézségek között, és akit egyre közelebb éreztem magamhoz a rózsafüzér mondásakor és Mária-kegyhelyek meglátogatásakor. Végül ott voltak a szentek, életem útitársai: Szent Ágoston és Szent Bonaventura, lelki mestereim, de Szent Benedek is, akinek jelmondata – Semmit ne helyezz Krisztus elé! – egyre közelebb került hozzám, valamint Szent Ferenc, Assisi szegénykéje, az első, aki felismerte, hogy a világ Isten teremtő szeretetének tükre, akitől származunk, és aki felé úton vagyunk.
– Tehát csak spirituális vigasztalásai voltak?
– Nem. Utamat nem csak fentről kísérték. Mindennap számtalan levelet kaptam, nemcsak a földi nagyságoktól, hanem alázatos és egyszerű emberektől is, akik tudatni akarták velem, hogy közel vannak hozzám, és imádkoznak értem. Ide tartozik – a nehéz percekben is – az a bizalom és bizonyosság, hogy az egyházat az Úr vezeti, következésképpen az ő kezébe tehetem megbízatásomat, amelyet megválasztásom napján adott nekem. Ez a támogatás aztán folytatódott lemondásom után is, amiért csak hálás lehetek az Úrnak és mindazoknak, akik kifejezték és még mindig kinyilvánítják irántam érzett szeretetüket.
– Amikor 2013. február 28-án elbúcsúzott a bíborosoktól, attól kezdve engedelmességet ígért utódának. Időközben pedig – az a benyomásom – emberi közelségéről és szívélyességéről is biztosította Ferenc pápát. Milyen a kapcsolata az utódával?
– Az utódom iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses. Aztán jött a mély közösség és barátság érzése. Megválasztásakor sokakhoz hasonlóan engem is ösztönösen a Gondviselés iránti hála érzése töltött el. Két Közép-Európából származó pápaság után – mondhatni – az Úr az egyetemes egyház felé fordult, és egy szélesebb, katolikusabb közösségre hívott minket. Személyesen engem mélyen megérintett az első pillanattól fogva Ferenc pápának az irányomban tanúsított rendkívüli emberi rendelkezésre állása. Rögtön megválasztása után próbált elérni engem telefonon. Mivel ez nem sikerült, még egyszer telefonált rögtön az után, hogy találkozott az egyetemes egyházzal a Szent Péter erkélyéről, és nagy szívélyességgel beszélt hozzám. Attól fogva egy csodálatosan atyai-testvéri kapcsolattal ajándékozott meg. Gyakran érkeznek fel ide hozzám kis ajándékok, személyesen írt levelek tőle. Mielőtt nagy utazásokra indulna, a pápa sosem felejti el, hogy meglátogasson engem. Az az emberi jóság, amellyel bánik velem, különleges kegyelem számomra életemnek ebben az utolsó szakaszában, amelyért csak hálás lehetek. Mindaz, amit a többi ember felé tanúsítandó rendelkezésre állásról mond, nem csak szavak! Gyakorolja is velem. Kívánom, hogy az Úr éreztesse meg vele mindennap az ő jóságát. Ezt kérem imádságban az Úrtól számára.

Fordította: Tőzsér Endre

Forrás: L’Osservatore Romano, 2016. augusztus 25., 5. oldal.
Fotó: catholicherald.co.uk

Magyar Kurír