Gergely atya hosszú évek óta a Kultúra Pápai Tanácsánál
dolgozik irodavezetőként, korábban tanulmányai egy részét is Rómában
végezte. A kis kihagyással több mint két évtizede az Örök Városban élő
erdélyi papot arról kérdeztük, hogy a tágan értelmezett kultúra
szempontjából mit jelentett a szentté avatás előtt álló két egyházfő,
II. János Pál és XXIII. János pápasága. Emellett a magyarok
szempontjából felemás 1999-es romániai pápalátogatás is szóba kerül az
interjúban.
II. János Pál pápasága idején érkezett Rómába. Hogyan élte
meg ifjú papként, hogy a Szentatyával egy városban, az ő közelében él és
dolgozik?
– Ma, amikor globalizált világunkban meglehetősen könnyen utazunk –
sok országba nemcsak vízum, hanem útlevél nélkül is – nagyon nehéz
megérteni, még kevésbé érezni azt, hogy mit jelentett 1990 nyarán egy 22
éves fiatalembernek megérkezni Rómába, miközben azelőtt még útlevele
sem volt, soha nem járt Ceauşescu Romániájának határain túl, és a
rendszer elszigeteltségbe kényszerítő kulturális gettójának foglya volt.
Azt hiszem, hogy a Kalvero Oberg által használt „kulturális sokk” enyhe
kifejezés ahhoz képest, amit akkor megéltem. Amolyan Kicsi Székely
Mózsi voltam a nagy Meseországban.
A Szentatyához fűződő első emlékem a vele való találkozásom: a
Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként vehettem részt reggeli
magánszentmiséjén, elsőéves kollégiumi társaimmal együtt. Két évvel
később találkoztam ismét a Szentatyával, amikor diakónussá szenteltek,
és a családom is jelen volt, majd a rákövetkező évben, a pappá
szentelésem után, újmisés paptestvéreimmel együtt. Azokból az évekből
mindössze ennyi emléket őrzök II. János Pál pápáról, ám teljesen
megváltozott a helyzet 1997-ben, amikor megkezdtem szolgálatomat a
Szentszéknél. Természetesen nem úgy volt, ahogy ezt sokan Erdélyben
tréfásan szerették elképzelni, hogy bizonyára több ízben a Szentatyával
ebédelek, és a vasárnapi Úrangyalát sem kezdi el, amíg nem látott a
Szent Péter téren. De az igaz, hogy általában évi négy-öt alkalommal
volt lehetőségem a vele való személyes találkozásra. Meghatározó
élmények maradnak a magánkápolnában való koncelebrációk, egy alkalommal
az evangéliumot én olvashattam fel, de az is, hogy amikor olaszul
mondtam, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye papja vagyok, a Szentatya
erre azonnal magyarul köszönt
„Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal.
Összegezve mit jelent Ön számára II. János Pál pápasága?
– Nehéz összegezni, megosztani, de számomra II. János Pál elsősorban
olyan marad, amilyennek a személyes találkozások során megéltem. A
tekintete, a mosolya, a kézfogása, a gyakran csak félmondatos, de mindig
találó szóviccei, tréfái, valamint az, hogy az első találkozástól fogva
emlékezett rá, és nem kellett újra elmondanom, hogy erdélyi magyar
vagyok. Halála előtt nem sokkal találkoztam vele utoljára
dolgozószobájában, a Kultúra Pápai Tanácsa közösségének adott
magánkihallgatáson. Szemmel láthatóan szenvedett, de a tiszta és
érdeklődő tekintete mindvégig el fog kísérni. Akkor már nem szólt külön
egyikünkhöz sem, de úgy éreztem, mintha valami fontosat akart volna
mondani, amikor elébe járultam.
II. János Pál romániai látogatása az erdélyi magyarok számára
talán kissé fájdalmas emlék maradt, azonban vatikáni nézőpontból
érthető annak alakulása. Hogyan látja ezt a pápai utat utólag? Bevonták
az út szervezésébe?
– Úgy gondolom, hogy nemcsak kissé, hanem még mindig meglehetősen
fájdalmas emlék. Az út konkrét szervezésében semmiféle szerepem vagy
megbízatásom nem volt, mégis hónapokon át bizonyos fokig részese voltam a
néha óránként változó fejleményeknek. Sajátságos helyzetemben – Erdély
szülötteként, de szentszéki szolgálatban – kétszeres keresztként hagyott
nyomot bennem ez az út. Két malomkő között őrlődtem. Egyfelől az
erdélyi magyarok és katolikusok szerintem is teljesen jogos elvárása
feszítette szét szívemet, miközben közülük többen még szinte személyesen
engem is hibáztattak, amiért a látogatás kizárólag Bukarestre
korlátozódott. Másfelől szentszéki feletteseim és más egyháziak – mint
kéznél lévő erdélyire – rám olvasták mindazt a szűklátókörűséget, a csak
saját helyi érdek követését és az elzárkózottságot, amely szerintük az
adott helyzetben az erdélyi katolikusokat jellemezte. Szerintem ezt még
ma, tizenvalahány év elteltével is nehéz tárgyilagosan feldolgozni.
Ha önkritikával szemlélem, különösen a látogatást megelőző hosszas
előkészítést, akkor attól tartok, hogy érvényes rá boldog emlékű Márton
Áron püspök 1955 novemberében megfogalmazott megállapítása, miszerint
bizonyára
„mulasztást is követtünk el. Lehet, hogy partikuláris érdekeinket a katolikus érdek fölé helyeztük … az elzárkózást tápláltuk”.
Nehéz és kényes dolog ez. Igaz, hogy akinek folyton az identitásáért és
a megmaradásáért kell küzdenie, akinek ereje nagy részét önmaga
védelmére kell fordítania, annak nehéz nyitottnak és pozitívnak lennie.
Viszont néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha az akkor készült
fényképeket nézve mindenfelé magyar nyelvű transzparenseket látnánk a
felvételeken. Vajon van-e, lesz-e súlya a fájdalmában otthon maradt
százezer magyar hiányának, vagy inkább a bukaresti szentmisén megjelenő,
és láthatóan-hallhatóan érzékelhető akár csak pár száz székely emléke
maradt volna meg a történelemben? Ismét boldog emlékű Márton Áron jut
eszembe:
„Mi feladjuk, mi hallgatunk … gyávaságunk következménye lehet bizonyos fokig, hogy velünk már mindent mernek.” (1935)
II. János Pál pápasága során kezdett dolgozni a Kultúra Pápai
Tanácsánál, és azóta immár a harmadik pápa szolgálatában áll.
Összevetve a három pápaságot, II. János Pál idején melyek voltak a fő
súlypontok a dikasztérium tevékenységében, amelyekkel a pápa által
kijelölt irányvonalat kívánta megvalósítani?
– Ahogy a három pápa személyét és munkásságát nem szabad
összehasonlítani, tanácsunk tevékenységét sem lehet igazán periódusokra
osztani. Néhány dikasztérium munkáján – érthető módon – jobban nyomon
követhetőek és azonosíthatóak bizonyos változások, másokén pedig – mint a
miénkén is – talán kevésbé. Úgy érzem, hogy esetünkben sokkal
meghatározóbb az új elnök, Gianfranco Ravasi bíboros 2007. szeptemberi
kinevezése. Leginkább ez helyezett át számos hangsúlyt, jelölt ki
teljesen új irányvonalakat. Természetesen vannak konkrét történéseken
vagy példákon keresztül kitapintható irányvonalak mindhárom pápasággal
kapcsolatban. II. János Pál esetében azért nehezebb ezeket megjelölnöm,
mert – ha szabad így fogalmaznom – 1997-ben lettem része egy kész és
kiforrottan strukturált szervnek, amelyet 1982-ben hozott létre, majd
1993-ban lényegesen megreformált. XVI. Benedek vagy Ferenc pápa esetében
a változásokat konkrétabban érzem, hisz ahhoz már több éves megelőző
tapasztalatom van. Ilyen például a XVI. Benedek pápa 2009. decemberi
beszéde nyomán megszületett
Népek Udvara rendezvényünk, amely a
hívők és nem hívők közti párbeszéd eszköze. De Ferenc pápa perifériára
irányuló tekintete is tetten érhető tanácsunk tevékenységében.
Mivel Karol Wojtyła Közép-Kelet-Európából jött, a Kultúra
Pápai Tanácsa tevékenységében emiatt nagyobb teret kaptak-e a mi régiónk
országai? Magyar művészeknek több lehetőségük nyílt-e arra, hogy
alkotásaik helyet kapjanak a Vatikánban? Változott-e azóta a helyzet
bármilyen irányban?
– Bár saját tapasztalatból csak az 1997 utáni évekről tudok beszélni,
az tény, hogy a Kultúra Pápai Tanácsa esetében hangsúlyosan érezhetők
az 1989-es változások. Ennek jele a már említett 1993-as reform is.
Ekkor, 1993. március 25-én egyesítette ugyanis II. János Pál pápa a
Kultúra Pápai Tanácsával a VI. Pál pápa által 1965-ben létrehozott
Nem-Hívők Vatikáni Titkárságát. A Közép-Kelet-Európára való odafigyelést
maga II. János Pál fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy Európa két
tüdővel lélegzik.
A magyar kultúra jeles képviselői, magyar művészek korábban sem
voltak ismeretlenek a Szentszék számára – elég Hajnal Jánosra gondolni,
akinek római templomokat ábrázoló művei díszítik egyébként tanácsunk
folyosóját is. A ’90-es évektől kezdődően a tanács külön odafigyelt
arra, hogy nemzetközi rendezvényeinkre Közép-Kelet-Európa képviselői,
köztük magyarok is meghívást kapjanak. Számos eseményt sorolhatnék fel,
de nagyon hosszú lenne a sor. Itt most nemcsak művészekre gondolok
(Makovecz Imre, Kisléghy Ádám), hanem a tudomány, az egyetemi élet, a
tömegkommunikáció képviselőire is, hiszen a kultúráról mi mindig egészen
tág értelemben beszélünk. Ide sorolhatom azokat a római kulturális
rendezvényeket is, amelyeket az évek során Magyarország Szentszéki
Nagykövetsége kezdeményezett vagy támogatott, tanácsunk védnökségével:
kiállítások, koncertek, filmbemutatók, más kulturális események –
ezekből jelenleg kettő van folyamatban. Abban viszont, hogy a Vatikánban
vagy a vatikáni múzeumokban kiknek az alkotásai kapnak helyet,
tanácsunk nem illetékes.
A Közép-Kelet-Európára való nagyobb odafigyelés abban is
megmutatkozik, hogy a régió országai számára egyre sűrűbben szerveztünk
rendezvényeket, amelyeken jómagam is részt vettem, Szarajevótól Prágáig,
Bécstől Minszkig, Dubrovniktól Bukarestig, Budapesttől Csíksomlyóig.
Ezek azért is fontosak voltak, mert a vízumkényszer és a régióbeli
fizetések sokszor komoly akadályát jelentették a római meghívások
elfogadásának.
- folytatjuk -
Msgr. Kovács Gergely: II. János Pál és XXIII. János pápa 2. rész
Somogyi Viktória/Magyar Kurír