Mindenszentek
napján, amikor kijövünk a temetőbe, akaratlanul is az emberi élet értéke,
értelme és célja foglalkoztat, ilyenkor visszamegyünk a kezdetekhez, a
teremtéshez. A bibliai teremtéstörténet első fontos tanítása a teremtés ténye,
amely az egész világmindenséget meghatározottságba helyezte.
A mindenség nem
a végtelenségből eredeztethető világfolyamat, és nem is a meghatározhatatlan
végtelenségbe megy tovább, hanem Isten teremtése indította el. Ezzel a világról
alkotott képünk alapvetően új értelmet nyer, kezdete van, és vége is lesz, azaz a világfolyamat valaki felé tart.
1. A
teremtéstörténetben fontos szerepet tölt be az egyes cselekményeket megelőző
első vers – „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (Ter 1,1) –,
amely összefoglalja Izrael hitét a teremtő Istenről és a világ eredetéről.
Minden, ami létezik, Isten teremtő akaratából jött létre.
Mindehhez
hozzávesszük az Újszövetség tanítását is, amelyben Isten a történelem végét
követő uralma nemcsak az embert és az emberi történelmet, hanem az emberi
üdvösséggel összefüggésben a világmindenséget is megújítja a Krisztusban való
megváltás következményeként. Szent Pál apostol tanítja: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai
megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem
önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a
teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai
dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt
sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,19–22).
A bibliai
szemléletmód szerint az élet nem csupán a testi életet jelenti, hanem mindig az
Istennel való közösség lehetőségét: Isten áldásának és segítségének
megtapasztalását, barátságát. Az ember Isten védelmét élvezi. Ez fejeződik ki a
zsoltárokban. A világban élő ember és emberiség Isten gondoskodásában él. Jézus
a hegyi beszédben visszamegy a teremtésig. „Én
viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok
üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a
gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak.” (Mt 5,44–45)
A testi végesség szorításában élő ószövetségi
ember kérdéskörét, a szenvedéssel való viaskodását főként a Zsoltárok, Jób és a
Prédikátor könyve őrizték meg. A hívő izraelita abban a meggyőződésben élt,
hogy egy olyan világrend létezik, amelyben az ember jó és rossz cselekedetei
döntik el sorsának alakulását, ahol Isten igazságot szolgáltató hatalma fog
érvényesülni. Vallották, hogy a hívő ember nincs reménytelenül kiszolgáltatva a
szenvedésnek, mert Isten irgalma és jósága mindig segítő, befogadó a bajban. A
hívő ezért imádságban, kérésben, panaszban és hálában egyedül Istenhez fordul,
abban a tudatban, hogy egyedül Ő ajándékozhat gyógyulást, és a végső kérdésre,
a halálra pedig ő ad majd választ.
2. Az Újszövetségben Jézus szavai és
megváltó tette alapján a szenvedés eddig legsúlyosabb oka, a bűn elhárult és a
szenvedő ember új szabály alá helyeződött, mégpedig Krisztus szenvedésének,
halálának és feltámadásának összefüggésében. Jézus Kisztus lehetővé tette a
szenvedés pozitív és gazdag értelmezését. Pál apostol szerint: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden
javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy
szentek legyenek.” (Róm 8,28)
Az Ószövetség
embere hitte, hogy személyes léte a halál után is megmarad. Vannak azonban az
Ószövetségnek olyan részei, amelyek szerint Izrael Istene és a hívő ember
közössége a halál után is elszakíthatatlan (Zsolt 16,8.,10); Istennek pedig hatalma
van arra, hogy az életet visszaadja (Iz 25,8); és a halottak feltámadása is
megjelenik (Dán 12,2; Makk 7; 12,38–45).
Az emberi sors kimenetelének kérdésében
Jézus hozott fordulatot. A halál hatalmát halálával és feltámadásával
végérvényesen megtörte, és a véges élet határát kitárta a végtelen Isten felé,
aki az embert magáénak vallja és kész befogadni őt.
3. Az ember halálával a földi élet határát
átlépve a végtelen Isten világába lép. Ezt a helyzetet Jézus tanítása és
sorsa, halála és feltámadása, valamint második eljövetele tárja fel előttünk.
Pál apostol a korintusiakhoz írt második leveléből (5,1–10) is egyértelmű, hogy
a halál után Istennél folytatódik az emberi élet; ebben a véges élet teljesen eltűnik és a beteljesedés vonásait ölti fel;
lényege az Istennel szemtől szembe való találkozás – a feltámadt Krisztussal,
az Úrral találkozunk, aki megméri tetteinket.
Az ember és az emberiség nem a semmiből
jön, és nem a semmibe megy. Élete, életünk Istentől indult el és Istenhez tart.
Az Istennél beteljesedő életünkre az Úr a föltámadt Krisztusban adott
biztosítékot és megerősítést, aki feltámadt életében részesíteni fog minket.
Ezért az emberiség helyzete nem reménytelen, mert mindig arra a végső befejezésre
tekinthet, amelyről a Jelenések könyve azt mondja: „Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld
elmúlt, és a tenger sem volt többé. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón
felől azt mondta: »Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők
az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl
majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem
jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« A
trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok
mindent!« És azt mondta nekem: »Írd:
Ezek az igék hitelesek és igazak.” (21,1.3–5)
Kr. K. T.! Itt a temetőben látjuk az elmúlás
törvényszerűségét, de azt is tudjuk, hogy Isten sokkal többet ad az örök
hazában, mint amit a földön itt hagyunk. A neves francia író, Antoine de
Saint-Exupéryvel azt mondjuk: „Ha
meghalok, az Úrhoz jutok, mert az ő nevében műveltem lelkem földjét, de övé a
termés. Én
készítem életem gyertyáját, de neki kell meggyújtania. Én
építem lelkem templomát, de ő tölti be jelenlétével, és ő ékesíti fel.”
Mindenszentek
ünnepe van, holnap halottak napja, amikor a mulandóságra emlékezünk.
Mindenszentek délutánján halottaink sírjához jöttünk; virágot, koszorút hoztunk,
és az örök világosságot jelképező gyertyákat is meggyújtottuk. És ma,
Mindenszentek estéjén érintsen meg a zsoltáros gondolata: „Az ég és föld a te kezed alkotása,
Uram. Ezek elmúlnak, de te megmaradsz, és mint a köntös, elavulnak mind. Cseréled
őket, mint a ruhát, és megváltoznak. De te ugyanaz maradsz, és éveid nem érnek
véget.” (Zsolt
102, 26-28).
„A világ csak híd,
amin átmegyünk, s mindig eszünkbe juttatja a túlsó partot, a legtöbb ember
akkor találja meg újra az Istenhez vezető utat, amikor érzi, hogy minden földi
támasz meginog a lába alatt és minden érték kiesik kezéből.” (Gál Ferenc)
A
világirodalomnak is gyöngyszeme lett Ady Endrének egyik verse: Az Úr érkezése.
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Ebben a hitben temettük el családtagjainkat,
és imádkozunk anyaszentegyházunkkal elhunyt testvéreinkért: „Tekints le az égből és figyelj ránk szent
és dicsőséges lakóhelyedről! … Ne tartsd vissza tőlünk könyörületed, mert te
vagy a mi atyánk...” (Iz 63, 15-16).
Irgalmazz
mindazért, amit gyarlóságból elkövettek, és jutalmazd meg őket mindazért, ami
jó volt életükben. Ámen.
