Az advent igazi
szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise, liturgikus szóval a roráté
adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa. A hajnali sötétben
amint várjuk a napfényt, úgy mint hajdan a próféták, úgy várjuk a Messiást is.
Nem esik nehezünkre a korai fölkeléssel, néha hóval, faggyal járó
áldozat, mert örök vágyaink vannak.
Ádám bűnével áthúzta Isten tervét, ami az
emberiség megszentelésére vonatkozott. A kegyelem és igazságosság állapotába
helyezett ősszülők bűnös állapotba zuhantak, magukkal rántva az emberi nemet.
A
legnagyobb bűn, az eredeti bűn, minden más bűn ennek az elburjánzása. Századokon
és ezredeken át, nyögünk a bűn súlya alatt. Ez a bűn áthághatatlan szakadékot jelentett az emberiség és Isten között. Az ember ebben a mélységben hever, képtelen
a fölemelkedésre.
„Aki a hűséget összetörte, az nem hozhatja azt helyre, csak
úgy, ha a hűséget újból felkínálják neki” (H. Pfeifer).
Isten, hogy megtegye, amire az ember
képtelen, vagyis hogy legyőzze a bűnt, és visszaadja neki a kegyelmet,
megígéri az Üdvözítőt. Ezért Isten irgalma által az ember megpróbáltatása nem
végződik pusztulással.
A századokon át hangzó ígéret nem korlátozódik
csak Izrael népére; érdekelve van benne az egész emberiség. Ezt már
Izajás is megsejtette: „Számos nép tart felé és így szól: Rajta, menjünk fel az
Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg minket útjaira” (2,3).
Isten imádása egyetemes lesz, a nemzetek Isten felé tartanak, akit
Jeruzsálemben imádnak. Tőle jön az igazságosság és béke. Kinyilatkoztatásának
világosságában majd meglátják, hogy a kardokból érdemes ekevasat készíteni.
Jézus pedig nyíltan kijelentette: „Sokan jönnek majd napkeletről és
napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában”
(Mt 8,11). A pogány százados szolgájának meggyógyítása már elővételezi a pogány
népek felkarolását és az egyetemes megváltást.
Isten áldását és segítségét
őszinte alázattal és hittel kell fogadni, ahogy a kafarnaumi százados tette:
„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”…
A kegyelem ott működik, ahol az
ember Isten mindenhatósága elé járul.
A keresztény élet segít minket, hogy a
kegyelmi életet bárhol vagyunk is, éljük. Segít, hogy az én-központúságból a
Krisztus-központúságba lépjünk. Segít, hogy testvéri közösséget alkossunk
egymással és környezetünkkel, mert a közösségben Krisztus él, s „színes, pompás
az emberi világ, ha Krisztusnak él”.
A Krisztusban élő közösség élete mindig
vonzó a kívülállók számára. Te is, amikor megtértél, akkor befogadott egy vonzó
közösség.
Tudjuk, hogy elvész a megtért ember, ha nem talál közösségre. A
közösségnek éltető „magzatvize” van, és ez nem más, mint a kegyelemben élő
emberek.
Környezetünk átalakítása végett szükségünk van erre a
„mikrokörnyezetre”, amelyben elveink megvalósulnak, és amely véd bennünket a
külvilág negatív befolyásától. Röviden: szükségünk van a csoportra vagy lelki családra. A csoport
éltet, feltölti és pótolja erőnket, amit elvesztettünk vagy meggyengítettünk az
élet küzdelmeiben.
Közösségünkben senki sem tökéletes, de ha egymást segítjük,
biztosan vándorolhatunk az örök Atya háza felé.
Adventben vagyunk.
Hosszak az esték, de
alkalmasak a találkozóra, a közösségápolásra. Mond testvérem, akarsz-e
Jézus barátjaként tenni valami igazit és szépet kis környezetedért, a
„csoportért”?
Te, aki megismerted Krisztust, ébredj fel, szólítsd meg Őt s keresd meg „rég
nem látott” csoportod. Krisztus számít rád!
Ne fáradj, ne lankadj, menjünk előre,
tovább, tovább, e napon, míg el nem érjük az örökkévalóságot.
Az adventi időben keressük Isten irgalmát, mert általa szívünk eltelik
örömmel.