1849. október 6-ra emlékezünk

Csíkban 1849. augusztus első napjaiban az osztrák katonai vezetés 12 székely plébánost tartóztatott le és ítélt halálra, majd a halálos ítéleteket Nagyszebenben 10 évi vasban töltendő várfogságra változtatták. Akkori elődöm, fancsali Sebestyén Gábor plébános is végig szenvedte e sorscsapást. Arad a mártírok városa. Arad mindnyájunk számára a szabadság szimbóluma, még ha október 6. nemzetünk gyásznapja, amikor a tizenhárom aradi vértanúra, a Pesten kivégzett gr. Batthyány Lajos első független miniszterelnökre emlékezünk, kinek nevéhez fűződik az önálló magyar hadsereg megteremtése, és emlékezünk a többi ismert és névtelen szabadsághősre.

Ady sorait szokás idézni:

„Őszi napnak mosolygása,

Őszi rózsa hervadása,

Őszi szélnek bús keserve

Egy-egy könny a szentelt helyre,

Hol megváltott - hősi áron -

Becsületet, dicsőséget

Az aradi tizenhárom.” (Ady, Október 6.)

Október 6-án a levert szabadságharc mellett minden korábbi és későbbi nemzeti gyászunk felsejlik bennünk. Emlékeznünk kell mindezekre: hiszen a sorscsapások is formálták életünket, gondolkodásunkat, nemzettudatunkat, és erősítik annyi év után is nemzetünk iránti felelősségünket. 

Elmondhatjuk, hogy a múlt erős gyökér, a jelen és a jövő belőle él!

A nemzetek élettani törvénye a szakadatlan törtetés az önállóság, a függetlenség felé, ahogy ma mondjuk: az autonómia felé.

A magyar nemzet életét a mohácsi vész után főleg a jogaiért való küzdelem jellemzte. Kelettel és Nyugattal vívott évszázados küzdelmek a magyar nemzet felszabadulásához vezettek. Az ország 1700 körül a török megszállás alól a Habsburgok segítségével felszabadult. Majd az osztrákok a dualizmus alapján nem a kettős állam nemzeti kifejlesztésén fáradoznak, hanem az egy, abszolút Ausztria megalkotásán.

A hazaszeretet mélységét és tisztaságát tekintve II. Rákóczi Ferenc szabadság hőseink között az első helyen áll; mint egyén, hívő katolikus pedig példaképe minden időnek. Utána időben az 1848/49-es szabadsághősök és mások következnek .

A haza hőseinek emléke arra tanít bennünket, hogy haldokló népet csak szabadsághősök képesek feltámasztani! A nemzetnek erős életet a földön csak olyan utókor biztosíthat, amelyet a hősök kegyeletes emléke lelkesít.

Ezért számunkra október 6. erős gyökér, a jelen és a jövő belőle él!

Emlékező Testvéreim! Feltesszük a kérdést: vajon mit szerethettek más népek fiai a magyarokban? Vajon mi állította a magyar szabadságharc mellé az osztrák, a német, a horvát és a szerb nemzetiségű tábornokokat?

Múltunk gazdag története és irodalmunk tanúsítja a magyar népnek azt a jellemvonását, hogy akit vagy amit megszeret, azért nem sajnál semmit sem. A magyarságnak ez a jellemvonása nemcsak előkelő királyaink körében, hanem a nép földközelben élő rétegeiben is előfordul, amit nagy kultúrfilozófusunk Prohászka Lajos így fogalmazott meg, hogy a magyar „gens sibi prodiga” vagyis önmagát pazarló nemzet vagyunk. Vagy ahogy a szólásmondás is jelzi: vígan megyünk tönkre!

Gens sibi prodiga! - önmagát pazarló nemzet vagyunk. A prodigus, a, um  latin szónak több jelentése van: odaadó, gazdag, pazarló. Ma a pazarló szót az ifjak kevésbé értik. Inkább tékozlót, szét pallót, mindent szétszórót értenek alatta. Pedig a pazarló nem tékozló! A tékozló anyagi és erkölcsi értéket méltatlan célra fordít (lásd a tékozló fiú történetét Lk 15,11). A pazar szó jelentése pompás, remek, fényűzően díszes, gazdag.

A szó igaz értelemében a pazarló csak azt teszi, amit Jézus mondott a gazdag ifjúnak: „Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,21)

A magyarság e gáláns természetére ráduplázott a kereszténység. Jézus, amikor a szeretetet jellemezte, akkor ilyeneket mondott: Aki kér, annak adjál...

Aki elveszi a ruhádat, annak add oda a köntösödet is...

Aki egy mérföldre kényszerít, menj vele kettőre...

Aki értem és az evangéliumért elhagyja.... száz annyit kap e földön, s ráadásul az örök életet!

Ez a jézusi szeretet mércéje, vagyis határtalan szeretet.

A görög nyelv a szeretetre három fogalmat használ: érosz, filosz és ágápé.

Az erosz bírvágy, érzéki szeretet (innen az erotika, ahol önző módon élvezni akar, de önmagát nem adja. Erre is van szavunk, az üzekedés, de ezt az állatvilág teszi.) Erről nem beszélek.

A filosz szó értékelő, tisztelő, becsülő, féltő szeretetet jelent. Ez az ember szeretete, a családtagok, barátok egymás iránti szeretete. Egyszerűen tisztelő szeretet.

Az ágápász pedig az önmagát adó, odaadó, önfeláldozó szeretet. Ilyen az Isten szeretete, a házastársak szeretete. Erre az önmagátadó vagy önfeláldozó szeretetre vagyunk hivatalosak. Ezt a szeretet élte Jézus Krisztus. Ő önmagát adta. Megmutatta, amikor még bűnösök voltunk, meghalt értünk, hogy életünk legyen (Róm 5,6). Miután megkeresztelkedtünk, megigazultunk, mennyivel inkább szeret minket. Jézus előbb szeretett minket. Ez az elsőként szeretni mindenkit - a jézusi életszínt atmoszférája, az istengyermekek világa és éltetője. Itt értjük meg igazán a magyart.

Gens sibi prodiga! Ilyen önmagát pazarló, önfeláldozó nemzet vagyunk! Szent Istvántól kezdve szentjeink és nagyjaink példát mutattak az önfeláldozásban. Szent István nem féltette népe földjét, sem kenyerét másoktól. Tudta, hogy Isten nem telekelte egy népre sem a földet, az közös. Ezért Imre fiához írt intelmében az üldözöttek és menekültek befogadásáról is szól. Ezért fogadták be a későbbi századokban is a török elől menekülő aldunai népeket: szerbeket, románokat, bolgárokat, s a 20. században a lengyeleket és zsidókat egyaránt.

A nép és a vendégek iránti szeretet számtalan jelét adták királyaink. Szent László az egészséges piacgazdaság végett, hogy az egyszerű népet ne fosszák ki a kereskedők, bevezette a szombat napi piacokat. Isten és emberszeretetben remekelt Szent Erzsébet, Margit, Jolán, Kinga és a többiek, mert sem Istentől, sem embertársuktól nem sajnáltak semmit sem. Példájukat követte a nép is. Elmondhatjuk, hogy lelki-szellemi és szociális-karitatív szinten olyat tettek, amire minden jóérzésű ember feltekint.

Ezek előrebocsátása után megértjük, hogy a magyar gens sibi prodiga, azaz pazarló, gáláns nemzetség. Akit vagy amit megszeret, azért nem sajnál semmit sem, sőt önmaga érdekét nem nézve, parádésan veti be minden erejét és vagyonát az eszme vagy a szerelme szolgálatába. A magyar természeténél fogva a nagy eszmékért tud lelkesedni és élni. A kis dolgok céltalanná teszik és tönkremegy.

A magyar nép mindig befogadó tudott lenni, minden üldözöttnek helyet adott, nem féltette a maga kenyerét. Érezte és tudta, hogy vannak utánpótlásai vagy tartalékai. Jóságáért megáldja az Isten. Hát ezért is kérjük nemzeti imánkban: Isten, áldd meg a magyart!

Jókai Mór írta: „Volt Magyarországnak és Ausztriának egy átoknemtője (rossz szelleme): aki fürdött vérnek tengerében, megemésztett milliárdokat, melegedett égő városoknál, vigadott milliók jajkiáltásánál, s széttépett erős láncokat, miket Istenkéz alkotott: testvért testvérhez, apát fiúhoz, nemzetet királyához kötő szeretet láncait.” – Ez a bécsi kamarilla, a megbukott államférfiak pártja.  Ez volt minden bajnak az okozója. A megbukott abszolút kormány rengeteg adósságot halmozott össze, azt fizetni kellett, Ausztria maga nem bírhatta, Bécsből azt kívánták, hogy az államadósság egy részét Magyarország vállalja el. (Petőfi a közvélemény szájával beszél: „Mit nem kíván az a német! / Az isten nyíla ütné meg! / Azt követeli a svábság, / Fizessük az adósságát. / Ha csináltad, fizesd is ki, / Ha a nyelved öltöd is ki...”) Amikor Magyarország 1848-ban független országgá szerveződött, akkor a pénzvilág szeptemberben a magyarokra támadt. A bécsi udvar a nemzetiségeket használta fel a magyarok ellen. Így kényszerült Magyarország szabadságharcot vívni függetlenségéért. A bankár világ érdeke kívánta, hogy az eladósodott Ausztria karmai között maradjon Magyarország, hogy az törleszteni tudja adósságait. A pénzoligarchia diktálta akkor és diktálja napjainkban is a háborút. Két évvel ezelőtt, amikor Magyarország megadóztatta  a bankokat, attól kezdve a nemzetközi pénzvilág minden szinten hadjáratot kezdett a magyar kormány gazdasági szabadsága ellen. És az eltelt két év, hála Istennek, a magyar kormányt igazolta. 1848/49-ben az osztrákok pénzének és hatalmának megtartása rengeteg véráldozatot követelt, s mindez a családok, közösségek, nemzetek tönkretétele árán történt.

A feltett kérdésre, hogy mi állította a magyar szabadságharc mellé a a más nemzetiségű tábornokokat? – válaszom tehát egyértelmű: a magyarok önfeláldozó és szabadság szeretete vonzotta az igazi értékekért lelkesedő embereket. Ez az önfeláldozó, odaadó szeretet üli ünnepét az aradi 13 vértanú napján.

Emlékező Testvéreim! Ma különösen válaszolnunk kell arra a kérdésre is, hogy mi a vértanúság? Kit nevezünk vértanúnak, és mitől válik valaki azzá?

A vértanúság eredetileg keresztény fogalom. Aprószentek, Jézus apostolai és utána a megszámlálhatatlan sokaság vértanúk, életüket adták. A magyar egyháztörténelemben is bőven vannak vértanúk: Szent Gellért, Bőd, Beszteréd püspökök és vértanú társaik (1046. szept. 24.), a kassai vértanúkon át (1619. szept. 7.) legutóbb a kommunizmus idején vértanúságot szenvedettekig. Ma más vallásnak és társadalmi rendszerereknek is megvannak a maga vértanúi, hősei.

A vértanúság kritériuma a hitért, az eszméért vállalt vagy elszenvedett erőszakos halál, amely mintegy megdicsőíti azt, aki elszenvedte.

A vértanúságnak erkölcsi tartalma van, hiszen az áldozat valamilyen eszméért adja életét, s a vértanúhalál egyben meg is nemesíti őt. A vértanúság erkölcsi fogalom, amely ugyanakkor érzelmi fogalom is, mert csak egy közösségnek az illetővel és céljaival való érzelmi azonosulása következtében lesz valakiből a közbeszédben vértanú.

Az aradi tizenhármat a minorita atyák, a nép és a korabeli demokratikus nemzetközi közvélemény 1849. okt. 6-tól vértanúként tekintette. Azóta következetes ez a szó használat.

A vértanúság legfőbb tulajdonsága a hit, az eszme, az ügy következetes képviselete.

 Tisztázzuk először, hogy a hit nem intellektuális fogalom, vagyis nem elég elméletileg elfogadni valamit, valakit. A hit egzisztenciális fogalom, amit át kell élni. Vagyis hit szerinti élet. A hit valamilyen viszonyban fejeződik ki. A hit az embernek Istenhez való viszonya. A délamerikai író, Allegria, Kötélen a Niagara felett c. elbeszélése jól érzékelteti a hitet. Az artista utolsó számában a megrakott talicskát úgy akarja áttolni kötélen a Niagara felett, ha valaki ráül. Megkérdezte: Elhiszik-e, hogy át tudom tolni? – Elhisszük – volt a felelet. – Akkor valaki üljön rá! Ekkor néma csend következett. Az artista fia előállt és vállalkozott rá, mert bízott az édesapjában. A hit ezt jelenti, beleülni az Isten talicskájába, azaz rá merjük bízni magunkat. 

A keresztény „hit elsősorban az ember személyes ragaszkodása Istenhez; ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul az Istentől kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása”. (KEK 150). A Krisztusban vetett hit által felülmúljuk az egész teremtett világot, mert közvetlen kapcsolatba kerülünk Jézussal és általa az Atyával. A Krisztusba vetett hit által nekünk kell új világot teremtenünk a földön, az Isten országát.

Az apostolok Jézussal Jeruzsálem felé haladva a fejlődő hit határához értek. Felismerték, hogy az Isten országához - a Krisztusban megvalósuló üdvösséghez - kegyelem kell. Ezért kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” (Lk 17, 5-10) A hit is kegyelem, Isten ingyenes adománya, amit az ember szabadon elfogad. A hitet is naponta erősíteni kell, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. Ezt tesszük imádsággal, istentisztelettel és kötelesség teljesítéssel. Mindaz, aki naponta törekszik megmaradni Jézus szeretetében, az olyan ember hitében is gyarapodik. Jézusban gyökerező hittel még azt is elérhetjük, ami lehetetlennek tűnik nekünk, sőt Isten valami újat hoz létre általunk. A mustármagnyi hit felforgatja, megváltoztatja a statikus világot, megtermékenyíti a családot, az egyházat, a társadalom életét.

Az aradi 13 vértanú legfőbb tulajdonság a hit, az eszme, az ügy következetes képviselete volt. Erről tanúskodnak utolsó szavaik is.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt. Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek. Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.
Kiss Ernő: Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Damjanich János imában kéri: Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!

Leiningen W. Károly, akinek imazsámolya a gyulafehérvári érseki kápolnában van így búcsúzott feleségétől: Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre; szellemem körülötted fog lebegni (Lizám), mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, ameddig Isten mindenhatósága ér.

 

Emlékező Testvéreim!

A vértanúknak a halál bekövetkezte előtt már nemigen van választási lehetőségük: de azt tudjuk, hogy Batthyány Lajos számára is adva volt legalább kétszer a szökés lehetősége, de nem tette, mert a jelleme és a tiszta lelkiismerete nem engedte. Az aradi vértanúk elmenekülhettek volna és még sem tették. Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid elkísérték Kossuthot Orsováig, és nem tovább álltak, hanem onnan visszatértek, mert a honvédek mellett a helyük, mert hitték: „az igaz élni fog hűségéért.”  (Hab 1,2-3; 2,2-4). A gyalázatos megfutamodás helyett inkább a dicső halált választották, ezzel is halhatatlanokká váltak. Bárcsak hozzájuk hasonló politikusokkal találkozhatnánk manapság is.

A vértanúk tanúságot tettek arról, amit a mai szentmise olvasmányaiban is hallottunk, hogy „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (1Tim 1,6-8. 13-14) Ezért nekünk is, a vértanúk kései utódainak is szól, az a levél, amelyet Jeremiás próféta írt a száműzötteknek: „fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesbednetek.” (Jer 29,6)

Akikre ma emlékezünk, ők az Isten adta szabadság mellett tettek tanúságot. A közösség javát szolgálták küzdelmükkel, s végül életüket odaadó, önfeláldozó szeretettel szentelték a hazának. Bizonyságot tettek arról, hogy „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

Az aradi vértanúk a gens sibi prodiga, az önmagát pazarló nemzet soraiban állnak. Nem riadtak vissza a jézusi szeretet „esztelenségétől”: önmagukat, életüket adták hazánkért, szabadságunkért. Egyházi énekünk soraival fejezzük ki kérésünket e magasztos napon:

Isten, hazánkért térdelünk elődbe.
Rút bűneinket jóságoddal född be.
Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,
Érdemét idézzed.

Ránk, bűnösökre nagy irgalmad ránk fér,
hogy lelkesedjünk Isten országáért.

Hadd legyünk mink is, tiszták, hősök, szentek,

népünket így mentsd meg!

Gondoljunk arra, hogy mit nyerne a nemzet, mit nyerne a magyarság, ha minél többen követnénk szentjeink és nagyjaink példáját?!

Ámen.