A kereszténnyé lett népek a görög és a latin kultúrkincs
felhasználásával saját kultúrvilágot teremtettek, a keresztény Európát. A 19. században
kezdődött iparosítás, majd a két világháború az embert olyan individuummá
formálta, hogy a saját lábán is meg tud állni. Létrejött egy pszeudovilág,
amelyben nemcsak az embert szolgálják ki a technikai eszközök, hanem az ember
maga is géppé válik. Ez „az Isten-felejtés korszaka, a kicsinyke jólét ideje az
embert látszólag naggyá tette, mégis meg kell tapasztalnia törékenységét,
és rászorultságát az Élet Urának segítségére, mert Európának nemcsak
gazdaságra, hanem lélekre is szüksége van.” (Kránitz Mihály)
Nem lehet
beskatulyázni az embereket. Mint ahogy a színészeket sem skatulyázhatja be a
rendező csak egy bizonyos fajtájú szerepre, mert ez a róluk alkotott elképzelés
megöli, mert nem ismeri el bennük a színészt, aki képes sokféle szerepben
életre támadni. Sajnálatos emberi hiba, hogy szeretjük egymást beskatulyázni különböző
módon. Talán az irigység és a kevélység dolgozik bennünk miközben megöljük,
mert nem ismerjük el az embert, akinek belső szabadsága van. Igenis tudnának
mások lenni, új életre támadni. De amikor szavainkkal, ítéletünkkel,
magatartásunkkal mintegy megkövezünk másokat, tudnunk kell, hogy ezek a kövek
önmagunkra hullanak vissza, mert az ilyen magatartás megöli bennünk a jót, a
keresztényt. Ezzel pedig Isten ellen is dolgozunk, mert Ő nem kívánja a bűnös
halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.
Jézus erről tanít a templomban, amikor az írástudók és a farizeusok megzavarják (Jn 8,1-11). Házasságtörésen
ért asszonyt visznek eléje. Ítéletet várnak tőle. Biztosak abban, hogy Jézus
önellentmondásba fog keveredni: Törvény vagy az irgalmasság. Bármit mond, azzal
Jézust tönkre tudják tenni. A vádaskodásra szakosodott elöljárók felsülnek a
senki által nem várt válasz hallatán: „Az vesse rá az első követ, aki közületek
bűn nélkül van!” Jézus az összeomlott élet romjain is felismerte az embert.
Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova tűntek el ezek? Senki
sem ítélt el?” „Senki sem, Uram” – felelte ez. Jézus a bűnt elítélte, de nem a
bűnöst, mert az újrakezdés lehetőségével bocsátja el: „Menj, de többé ne
vétkezzél.” Ezzel esélyt adott neki, hogy hirtelen vagy lassan feltámadjon.
Szent
Pál apostol is felejti szenvedélyes múltját, mely nem Istenre irányult. A
keresztség által már a benne sarjadó életre figyel, azért igyekszik mindent
megtenni Krisztusért: „Elfelejtem, ami mögöttem van, és neki lendülök az
előttem levőnek” (Fil 3,8-14). Minket nem a törvény megtartása tesz igaz
emberré, hanem a Jézusba vetett hit. Hinni annyit, mint magunkévá tenni Jézus
lelkületét.
Isten népe vagyunk és ránk vonatkozik az Úr szava: „Magamnak
alkottam ezt a népet, hogy dicsőségemet hirdesse” (Iz 43,16-21). Az egyiptomi
és a babiloni szabadulásnál is nagyobbal, a bűntől való szabadulással
ajándékozott meg Krisztus. Mi akkor hirdetjük dicsőségét, ha általunk a bűnös
megtér és él.
„Így hozzá
hasonulok...” Fil 3,11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése