Nagycsütörtökön elhallgatnak a templomok harangjai – legközelebb csak nagyszombaton szólalnak meg –, és Rómában gyászolják Jézust. Mivel ma a “harangok Rómába mennek” és nincs harangozás, a néphagyományban a gyerekek feladata volt, hogy a harangozást helyettesítsék. Ilyenkor a gyerekek csengő helyett kereplővel szolgáltak a liturgiában.
Az utolsó vacsorán Jézus a lábmosással fejezte ki végtelen szeretetét (Jn 13,1-3). E lábmosás példa (13,15), hogy a tanítványoknak milyen magatartást kell tanúsítaniuk egymás iránt. A liturgiában a nagycsütörtöki szentmise evangéliumában elhangzó új parancs alapján mandatumnak is hívjuk, mert a lábmosás megtestesíti a krisztusi szeretetet.
A kolostorokban alakult ki a testvérek és vendégek (szegények) lába megmosásának szokása, melyet a székesegyházak is átvettek. 694-ban a toledói zsinat szigorúan elrendelte, hogy a püspökök a nagycsütörtöki szentmisében végezze el a lábmosás szertartását.
A nagyhét újrarendezése, 1955. XI. 16. óta a lábmosás a homília után történik, már nemcsak a székesegyházakban és apáti templomokban, hanem a plébániatemplomokban is.
 |
| Fotó: Iochom Zsolt |
Mivel Ferenc szentatyánk engedélyezte, hogy a nők lábát is meg lehet mosni, ezért három kislány és kilenc kisfiú képezte a tizenkét apostolt.
A nagycsütörtök esti szentmise után csendes virrasztást tartottunk az Oltáriszentség előtt, annak emlékére, hogy Jézus az olajfák hegyén virrasztott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése