Esztergomi Boldog Özséb maga
állította példaképnek Remete Szent Pált a rend élére. „Alázatosságában el akarta kerülni, hogy a pálos rend őt, mint
alapítóját, védőszentjéül tisztelje, amint ez a többi szerzetesrendeknél
történt.” Ebben is megmutatkozott Özséb alázatossága és életszentsége.
Méltán tiszteli népünk a szentek között. Esztergomi Özséb évszázadokon átívelő
életszentsége Erdélyben is (Kézdivásárhely) tisztán ragyog, akár Remete Szent
Pálé, akit „magyar szentnek” számítottak a középkorban.
A
pálosok annyira szerények voltak, hogy Özséb rendfőnök óta soha sem
kezdeményezték szentéletű társaik vagy vértanúik boldoggá vagy szentté
avatását. Például a Jámbornak nevezett Ferenc rendfőnök csodákkal teli életét
is próbálták eltitkolni. „Később, az Úr
1511-ik évében az említett – Ferenc – atya sírja fölött két szép, pálma
nagyságú virág nőtt. Amikor az ott élő testvérek ezt meglátták és
nyilvánosságra hozták, akkor a tiszteletre méltó atya, Székely László testvér
vikárius a saját lábával eltaposta, nehogy valaki a szent atyának az érdeméből
hiú dicsőségre tegyen szert.”
Egy pálos boldoggá
vagy szentté avatását a szerzetesrend elvből nem kezdeményezi, mondván, hogy
minden pálosnak szentnek kell lennie. A boldoggá vagy
szentté avatást a rend az egyházmegyék főpásztoraira bízta.
A
szerzetesek arra törekedtek, hogy mindenhol Isten akaratát tegyék, és a hiú
dicsőség látszatát is kerülték. Kétkezi munkát vagy szellemi-lelki munkát
végeztek, olvastak, imádkoztak, másoltak, írtak és tanítottak. Ha elöljáróról
vagy alattvalóról bebizonyosodott, hogy a saját előléptetése érdekében levelet
mert írni a rendfőnöknek, akkor szigorúan megbüntették, és három évig minden
hivatalra megválaszthatatlannak minősítették.
A pálos rend – nyilván tapasztalatai alapján, sokoldalú működést vállalva – a pasztorációs, népmissziós és egyéb munkáktól „előírt időközökben (két-kétéves remeteségre) visszavonva tagjait, ezzel a remetemagánnyal erősítette meg őket újabb feladataikra vagy a réginek folytatására” az „első szeretet felszítására” és érlelte tagjait istenes emberré.
A pálos rend – nyilván tapasztalatai alapján, sokoldalú működést vállalva – a pasztorációs, népmissziós és egyéb munkáktól „előírt időközökben (két-kétéves remeteségre) visszavonva tagjait, ezzel a remetemagánnyal erősítette meg őket újabb feladataikra vagy a réginek folytatására” az „első szeretet felszítására” és érlelte tagjait istenes emberré.
A pálosok szegénységük, belső
fegyelmük, kisugárzásuk és életszentségük által lettek népszerűek. 1481-ben meghalt Gergely rendfőnök, ezt meghallván Mátyás király sírva
fakadt. Amikor háza népe a sírás okát kérdezte, így válaszolt: „Országomban meghalt egy jeles főpap,
csodálom, hogy javadalmát senki sem kéri.
A magyar királyokat mindig foglalkoztatta a szerzetesek élete, különösen Mátyás királyt, aki egy apátruhában dühöngő aposztatát megkerestetett, hogy vallja meg az igazságot: milyen a remete testvérek szerzetesi élete? Az így válaszolt: „Amiről Felséged engem kérdez, Istennek kijáró hittel, tehát a legőszintébben válaszolom, hogy azok jó szerzetesek. Nem tűrik meg a rosszat, következésképpen engem sem tűrtek meg, ezért sokat voltam a börtönben, de elszöktem.”
A magyar királyokat mindig foglalkoztatta a szerzetesek élete, különösen Mátyás királyt, aki egy apátruhában dühöngő aposztatát megkerestetett, hogy vallja meg az igazságot: milyen a remete testvérek szerzetesi élete? Az így válaszolt: „Amiről Felséged engem kérdez, Istennek kijáró hittel, tehát a legőszintébben válaszolom, hogy azok jó szerzetesek. Nem tűrik meg a rosszat, következésképpen engem sem tűrtek meg, ezért sokat voltam a börtönben, de elszöktem.”
E történet is
arról tanúskodik, hogy a szerzetesek életét szigorú szabályok irányították, és
ezek betartását minden tagjuktól elvárták. Azokat a szerzeteseket, akik a
kolostort vagy a remeteséget elhagyták, és tizenöt napon belül nem tértek
vissza, kiközösítették. A testvéri feddés alkalmazásakor a megnyerés, a
jobbítás volt a főszempont. A makacskodót a vizitátor vagy a rendfőnök
háromszori figyelmeztetés után, még ha perjel is volt valaki, kiközösítette. Így
járt el fr. András rendfőnök 1464-ben, amikor Pál szerdahelyi perjelt
kiközösítette. A testvérek komolyan
vették, hogy minden pálosnak szentnek kell lennie.
Az életszentség útjára lépett pálosok közt sok elszánt
testvért, katonaembert, kanonokot, püspököt találni, akiket a Szentszék ugyan
nem kanonizált, de ismerve erényeiket, csodálatos tetteiket, a nevükhöz fűződő
legendákat, a magyar nép szenteknek tart. A teljesség igénye nélkül megemlítjük
a pálosrend szentség hírében elhunyt boldog (B.) és boldog emlékű (B. e.)[1] tagjait: Esztergomi Boldog
Özséb (1200–1270) rendalapító; B. e.
Lukács OSPPE (XIV. sz.) márianosztra prófétai adottságú perjele, Nagy Lajos
király tanácsadója; B. Hektor (+1333 körül) misztikus, gyógyító, perjel a váradi Szent
Jeromos kolostorban; B. Jámbor Ferenc OSPPE (+1434), rendfőnök; B. Subáczy
Antal OSPPE (+1473), kápolnai vértanú; B. Báthory László OSPPE (1420–1484), katona, remete,
szentírásfordító; B. Szalánkeményi Péter OSPPE (+1492), generális perjel; B. Szokoli János OSPPE (1439–1510 k.) csanádi
püspök; B.
Kálmán OSPPE (+1500), szentjeromosi Török Mátyás hitvalló (+1503), ungvári
szerzetes, orgonista, betegápoló majd remete; B. e. Thar-Ispán Albert OSPPE (+1510),
előbb a „kunok grófja”, budai várkapitány, pálos remete, aki vagyonát a
szentlőrinci kolostor felvirágoztatására fordította; B. Lórándházi István OSPPE
(+1512), generális perjel; B. Huszár Gáspár OSPPE (+1521 után), törökverő vitéz
majd pálos; B. Csanádi Albert OSPPE (+1515), magyarul és latinul verselő költő;
B. Szentmihálykövi Bálint OSPPE (+1526) misztikus; B. Gyalui Dénes OSPPE
(+1526), argyasudvarhelyi püspökből lett szerzetes Székelyházán, vikárius; B.
Székelyházi Bertalan OSPPE (+1526). A katolikus reform idején B. Csepelényi
György OSPPE (1626–1674) vértanú; B. Török Márton OSPPE (+1674) vértanú; B. e. Pethő István OSPPE (+1679) pestises
betegek gondozója, a szeretet vértanúja; B. e. Sütő Lőrinc OSPPE (1679)
pestises betegek gondozója, a szeretet vértanúja; B. e. Bessenyey Márk,
Szörényi Ágoston, Wlicsiczky Anasztáz OSPPE (+1679) pestises betegeket
gondoztak, a szeretet vértanúi; B. e. Szomjas Gergely OSPPE (+1684) a szeretet
vértanúja; B. e. Horváth Gellért OSPPE (+1683) a pestis idején heteken
keresztül szolgálta a híveket, amíg a betegség őt is elkapta. Ő is a szeretet
vértanúja. Az erdélyiek közül kiemelkedik B. Ballog Ferenc OSPPE (+1645) vértanú
alakja, aki mint erdélyi protestáns szülők gyermeke, Bethlen Gábor udvarában
apródként teljesített szolgálatot. A jezsuiták térítették meg. Egy alkalommal,
mikor a Mária-officiumot végezte, meglátta ezt a fejedelem és hirtelen
haragjában szíjjal véresre verte. Bethlen halála után a katolikus Csáky László
gróf udvarába került. Majd pálos szerzetespap lett. Nyitra környékén
misszionált, amikor Apponyváránál a lutheránusok megölték. A felsoroltak
mellett még ott van az a sok névtelen és név szerint ismert alkotó és igehirdető, művész és honvédő, akiknek nevét helyszűke
miatt nem írjuk ide. Ők is elszánt emberek, akárcsak a magányban imádkozók. Ők mindannyian
Krisztus katonái és a nép jó szolgái. Rájuk is talál, amit Kapisztrán
Szent János sokszor hangoztatott: „Ha valaki szenteket akar látni, menjen Nosztrára,
a pálosok kolostorába.”
A
mindennapi munka végzése által közelebb kerültek a társadalomhoz, jótékony
hatást gyakoroltak az emberek erkölcsi és szellemi életére. Bekapcsolódtak a
haza dolgainak intézésébe. Oktatással, tanáccsal és útmutatással hatottak a
társadalmi viszonyok fejlesztésére. A természeti csapások, a pestis, a
járványok idején széleskörű, nemcsak fáradhatatlan karitatív tevékenységet
végeztek, hanem életüket is feláldozták. Boldog Özséb látomását igyekeztek
megvalósítani, amikor Isten iránti szeretetből odaadóan igyekeztek segíteni,
összetartani a magyar társadalmat, és az embereket önfeláldozóan szolgálni. Ez a lelkület vezette.
A török invázió idején a pálosok fegyverrel harcoltak a kereszténységért és a hazáért, ezért a törökök országszerte felkoncolták őket. A monostoraik többsége elpusztult, csak Nyugat-Magyarországon maradt meg öt, de akkor is a lelkek szolgálatáért, megtartásáért fáradoztak. A török idők nagy lelki elvadulása egyenesen hazai „missziók” vállalására serkenti a megfogyatkozott magyar remetéket. Valóságos hithirdetőkként indulnak a pálos szerzetesek Kína helyett a Felvidékre, Erdélybe és Délvidékre, s térítenek pogányokat vissza Krisztusnak és köztük nem egy valóságos vértanúságot szenved, mint Cseppelényi György, Török Márton, Szvetanay Miklós és mások.
A török invázió idején a pálosok fegyverrel harcoltak a kereszténységért és a hazáért, ezért a törökök országszerte felkoncolták őket. A monostoraik többsége elpusztult, csak Nyugat-Magyarországon maradt meg öt, de akkor is a lelkek szolgálatáért, megtartásáért fáradoztak. A török idők nagy lelki elvadulása egyenesen hazai „missziók” vállalására serkenti a megfogyatkozott magyar remetéket. Valóságos hithirdetőkként indulnak a pálos szerzetesek Kína helyett a Felvidékre, Erdélybe és Délvidékre, s térítenek pogányokat vissza Krisztusnak és köztük nem egy valóságos vértanúságot szenved, mint Cseppelényi György, Török Márton, Szvetanay Miklós és mások.
Pázmány Péter bíboros így méltatta a pálos
rendet: „Ha ki Magyarország sorsos állapotját látni kívánja, tekintse Első
Remete Szent Pál szerzetét. És ha azt virágjában tündökölni látja, tudja meg,
hogy az országnak is jól vagyon dolga, mert jó rendben a szénája.”
[1]
Boldog, akinek hivatalos szentté avatására még nem került sor. A boldog emlékű,
akinek hivatalos kanonizációja még nem indult meg, vagy történelmi okok miatt
elakadt, szentéletük emlékét azonban elevenen őrzi a hagyomány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése