Amikor egy virágot vagy növényt megcsodálunk
úgy érezzük, hogy a valóságot látjuk, mert azt mutatják, amik és nem mást. A
kis állatoknál is valami hasonlót érzünk. A nagyobbaknál már óvatosak vagyunk,
mivel nem ismerjük eléggé belső törvényüket. Pofájukról biztosat nem tudunk
leolvasni. Hát az emberekkel hogyan állunk? Mindenki az igazi arcát mutatja-e?
Netán elfogadjuk Shakespeare, Ahogy tetszik című vígjátékában Jacques mondását:
„Színház az egész világ!” Ő nem a színházcsinálókra értette, hanem akik naponta
álarcot hordanak. Az álarcnak két olyan oldala van, amelynek senki nem örül.
Az
egyik oldalon a hencegők, fölényeskedők, beképzeltek, rátartiak, míg a másik
oldalon a talpnyalók, simulók, lapulók, bábok találhatók. Mindezek taszítóak
számunkra, mert mi az igazi arcot szeretnénk látni. Milyen az ember igazi arca?
Erről az ószövetségi bölcs így beszél: „Fiam, alázattal vidd végbe tetteidet,
és jobban szeretnek majd, mintha adakoznál.” Mindkét buzdítással: az
alázatosságról és az alamizsnálkodásról szóló igével nehezen tudunk mit
kezdeni, mert korunkban negatív értelmet nyert. Mégis egyetlen összetételben
megmaradt dicsérő értelműnek az alázat szó: a tudomány és a tudósok alázata.
Kifejezi először is a valósághoz való ragaszkodást, alkalmazkodást, másodszor
az illető szerénységet, s végül a szolgálni akarást.
Alázatos az a tudós, aki
nem elméletekhez ragaszkodik, hanem az igazságot keresi, a valóságot akarja
megragadni, és szívesen tanul másoktól, elismeri mások felfedezését, meglátásait.
Alázatos az a tudós, aki a tudományt tekinti magánál nagyobbnak, aki szolgálni
akarja a világot, a haladást, az emberiséget. Az alázatos a világban Isten
ajándékát látja és megbecsüli. Az alázat azt jelenti, hogy elismerjük Isten
nagyságát és meglátjuk a magunk kicsinységét, továbbá Isten kegyelmére
szorulunk és megbecsüljük embertársainkat, mint Isten gyermekét. Az alázat
által harmonikus viszony alakul ki Istennel, az emberekkel és a természettel.
Az igazi arc, az alázatos arc megszerzi az embertársak megbecsülését és Isten
szeretetét (Sir 3,19-21. 30-31).
Számunkra ilyen arc az alázatos Jézusé (Zsid
12, 18-19. 22-24a). Az alázat, a tudatos szerénység a kevélység ellenszere.
Most még nyárias az idő. Itt 25 Celsius-fok körüli meleg van. De 12000 méter magasan
a repülőgépek mínusz 60 fok körüli hidegben szállnak. Mi itt jól érezzük
magunkat, de fönt a magasban megfagynánk. Így vagyunk az alázatossággal és a
kevélységgel is. Ha teremtményi voltunkat átérezzük, az alázatosság megszerzi
az embertársak szeretetét, életünket családiassá és boldoggá teszi. A kevélység
pedig kiüresít, eltávolít, hideggé tesz. Jézus egy baráti összejövetelt
használta fel arra, hogy tanítást adjon az Isten országáról. Fejre állította
nemcsak a vendéghívást, hanem az egész divatos gondolkodásmódot, helyébe a
szolgáló szeretetet tette (Lk 14, 1.7-14). Ő segít kialakítani igazi arcunkat,
csak maradjunk vendégei.
„Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem...” (Mt
11,29).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése