Az Úr Jézus virágvasárnapi bevonulását
Jeruzsálembe nevezhetjük külső bevonulásnak. Ez így is van. Az igazi belső
bevonulás, amiért Jézus jött – feltámadása és mennybemenetele után – az első
pünkösdkor következett be. A Szentlélek kiáradásával, akkor a Krisztusban hívők
lelkébe költözött a teljes Szentháromság. Ez az igazi bevonulás. A
virágvasárnapi és pünkösd vasárnapi között a különbség olyan nagy, mint a föld
és az ég között. De nézzük pontosabban. Az első virágvasárnap megkezdődött az
egyetlen „Isteni színjáték”, az emberiség megváltásának végkifejlete,
liturgikus nyelven a nagy hét. Ennek szigorú, mégis mozaikszerű szövegkönyvét –
az Atyaisten szándéka szerint – évszázadokon át a Szentlélek inspirálta bölcs,
szent emberek, a próféták írták. A Golgotai dráma az apostoli igehirdetés
legősibb része volt. Jézus igazolta, hogy a szenvedésben a próféták jövendölése
teljesedett és az Atya akaratát vitte végbe. A keresztáldozat minden részlete
Krisztus emberek iránti végtelen szeretetéről szól, amely egyben az Atya iránti
szeretet is. Ennek időbeli megvalósulását Isten országának nevezzük, melynek
polgára lehet mindenki, aki hisz Isten Fiában, szereti őt és elfogadja a
felkínálta üdvösséget. – Jézus bevonulásával rendkívüli módon válaszolt
környezete várakozására: a palesztinai szegény emberek szamarán ülve vonult be.
Zakariás próféta szerint a szamár, a politikai hatalom nélküli Békefejedelem,
az alázat, a csendesen szenvedő ember ismertető jegye (Zak 9,9–11). Jézus az Úr
nevében jön, Isten országának kegyelmeit hozza, mint igazi zarándok, aki kész
engesztelést nyújtani népe bűneiért. Jézus érkezése a csoda után áhítozó tömeg
lelkesedését felfokozta, és hozsannázásba (ments meg, kérünk!), királynak
kijáró felkiáltásba megy át. Áldották Istent a sok csodáért, amelynek tanúi
voltak. Bíborszőnyegek helyett ruhájukat terítették az útra, kezükben a
függetlenséget jelentő pálmaágakat lengettek. Jézus előtt járó
és az utána tóduló tömeg éneke ma is visszhangzik minden szentmisében: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” A szentmise e megváltó
kínszenvedés világába vezet be, ahol az Isten Fia, mint Jahve szenvedő szolgája
engedi, hogy keresztre feszítsék (Iz 50, 4-7). Ennek a kiszolgáltatottságnak
egyetlen oka van: Jézus szeretete. Hozzánk hasonló lett, hogy elmondja az
értelem síkján, mire hív minket az Atya, és az akarat vonalán engedelmes lett a
halálig, hogy megmutassa az Atya iránti szeretetet - akit meg akar dicsőíteni
-, és az emberek iránti szeretetet - akiket az Atyával akar összebékíteni (Fil
2, 6-11). Hallgassuk ma megilletődéssel a mi Urunk kínszenvedését (Mt
26,14–27,66), és áldozata késztessen bennünket a Lélek szerinti életre.
„Minden nyelv hirdesse, az Atyaisten
dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” Fil 2,11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése