Napjainkban, úgy tűnik, hogy
az emberi tudomány és technika fejlődése egyre inkább megold sokféle kérdést; mikor a társadalom
közömbös rétege elfordul Istentől; mikor a magukat keresztényeknek mondók
egyáltalán nem jobbak, mint a közömbösek vagy nem hívők; amikor a hit inkább
hátrány, mint előny, ilyenkor felvetődik a nagy kérdés: érdemes-e még hinni?
A tudomány
akármennyit fejlődjön is, nem fogja megoldani az ember sok égető problémáját: Ki az ember? Mi a rendeltetése? Van-e értelme életének? Miért a rossz,
a szenvedés? Van-e élet a halál után? Van-e Isten, és ha igen, szeret-e? Ezekre
a kérdésekre csak a keresztény vallás képes válaszolni. De meg kell jegyezni,
hogy a vallásos embernek is maradnak problémái, mert a hit sem tud minden
felvetődő kérdésre százszázalékos feleletet adni. Csak egyet tud, és egyet
mond, hogy mindig velünk van az Isten, aki szeret és ezért reménységgel kell
élni: „ha sötét völgyben járok is, nem
félek a bajtól, hisz Te velem vagy. Botod s pásztorbotod biztonságot ad.”
(Zsolt 23,4) Jézus Krisztus feltámadásával felragyogtatta a halhatatlanságot és
az örök életet. Azt kívánja követőitől, hogy tanúságot tegyenek mellette,
bizonyítsák a kereszténység erejét és értékét. Ez a tanúságtétel elsősorban
életünkkel történik: „a ti
világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék
mennyei Atyátokat!” (Mt 5,13-16).
Mi különbözteti
meg a hívő embert másoktól? A különbséget a keresztény
ember tetteinek a miértjében kell keresnünk, hisz sokszor a nem vallásosak is
képesek az erényes életre. Találóan meglátta ezt már az első század névtelen
kereszténye, aki Diognétosz nevű pogány barátja kérdésére, hogy miben nyilvánul
meg a keresztény felebaráti szeretet és miért jelent meg ilyen későn a
kereszténység a földön, így válaszolt: „A
keresztényeket ugyanis nem különbözteti meg a többi emberektől sem a száj, sem
a nyelv és sokszor még az életmód sem. Nem laknak saját külön városokban, nem
beszélnek szokatlan nyelveket, öltözködésben, táplálkozásban és az élet más
dolgaiban alkalmazkodnak az őslakók szokásaihoz. Mindenben részt vesznek, mint
polgárok és mindent eltűrnek, mint idegenek. Házasságot kötnek, mint mások,
gyermekeket nemzenek, de magzatelhajtást nem végeznek. Testben vannak, de nem
test szerint élnek. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel
felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Szegények
és sokakat gazdagítanak. Gyalázzák őket és a gyalázatban megdicsőülnek.
Káromolják őket és megigazulnak. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek,
azok a keresztények a világban. A lélek is a testben lakik, de nem a testből
való. A keresztények is a világban vannak, de nem a világból valók..”
(Ókeresztény írók 3. 371).
A hívő ember egész
életét, mint Isten szolgálatot fogja fel. Nemcsak a
vallásos gyakorlatokat tekinti istenszolgálatnak, hanem minden tettét: „akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást
tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31). Amíg a nem hívő
ember, amikor valamit tennie kell, mindig azt kérdezi, hogy „mit használ ez nekem?”, addig a hívő
ember azt kérdezi „mit kíván az Isten
tőlem?” A hívő ember nem becsüli le a földi javak élvezetét, azonban nem
ezekért él, mint a hitetlen. A hívő ember tudatában van annak, hogy a föld nem
végső hazája, és az örökkévalóságba igyekezvén, úgy használja a földi javakat,
hogy közben el ne veszítse az örökkévalókat. „Ha az embertől elveszik az igazságot, puszta illúzió az állítás, hogy
föl akarják szabadítani. Az igazság és szabadság vagy együtt járnak, vagy
mindkettő nyomorultul elvész.” (Szent II. János Pál pápa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése