A világ előkelői csak
a nagy embereket szokták felkeresni. Isten pedig az utolsót éppúgy felkarolja,
mint az előkelőt. Jézus nyilvános működését Zabulon és Neftali vidékén, a
pogányok Galileájában kezdte. (Mt 4,12-23) E térség a vallástalan zsidók által
lakott határvidék. A hit és hitetlenség határvidéke. (Iz 8,23b–9,3)
Miért itt kezdte
Jézus megváltói működését? Több oka lehet, talán az egyik az, hogy a határvidék
mindig olyan terület, ahol éppen az átmenetek miatt a legalkalmasabb az új
tanítás, új eszme befogadására. Ha délre jön a vallásos zsidók lakta részre,
kemény falakba ütközik: mit akar ez – mondhatnák –, hiszen van nekünk
vallásunk, templomunk és papjaink! Ha pedig a vallásilag érzéketlen pogányok
közé megy, meg sem értik, amit mond. A határvidék, ahol se ez, se az nem
dominál, és mindkét oldal gyöngíti, elbizonytalanítja egymást, és ezzel talán
fogékonnyá tesz az újra. Jézus a határokat keresi, a perifériákat.
Ma is a határok
közelében a legfogékonyabb az ember. Nemcsak földrajzi értelemben. Az élet és a
halál határán (az idősek), a lét és nem lét határán (a szegények), a sötétség
és világosság határán (a bűnösök), a hit és hitetlenség határán (a
bizonytalanok, a keresők, akik a hit küszöbéig eljutottak, de valami oknál
fogva nem lépik át azt) érzékenyek az Isten országának üzenetére, de nincs
hozzá elég erejük. A híres néprajztudós, Bálint Sándor ecsetelte költőbarátja,
Szabó Lőrinc vívódását, kifakadását: „Hitetlenségemben
kutyául érzem magam. Mit, kutyául? Féregül!” Arra kérte hívő társaságát,
hogy „igázzatok le szeretetetekkel.”
És milyen más, akinek eleven a hite, Isten annál inkább belép az életébe,
mígnem mindene lesz, élete egyetlen nagy valósága, akiért él, akiért bátran
szembenéz a fájdalommal és a halállal. Az élő hit, amely mindenben Istent
látja, vezet el a földi és a földi valóságot végtelenül meghaladó transzcendens
és örök életbe.
A hitetlenség ma nem
annyira önként választott meggyőződés, akarati döntés, mint inkább éretlenség
Isten felfogására és elfogadására. Az emberi értelem fénye is csak természetes
fény. Ezért „hiába minden önkínzás, ének”, mert csak a hit ad természetfeletti
világosságot, részesít abban az ismeretben, amellyel Isten önmagát és a világot
ismeri. A határokon nem lehet csak úgy keresztül-kasul járkálni. Fontos, hogy
az ember ott lépje át, ahol a kijelölt hely van.
Az Istenországának határa
Krisztus Egyháza, a belépők a szentségek, egyben éltetők még akkor is, ha
tagjaiban itt-ott megmutatkoznak a gyengeségek. (1Kor 1,10-13.17) Az egyetértés
és a lelkület tápláló, kijelölt helyei a templomok. Felkészít, hogy otthonosak legyünk
a földi világban, és életünket az örökkévalóság távlatában éljük le.
„Térjetek meg, mert
elközelgett a mennyek országa!” (Mt 4,17)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése