SIVATAG a Nílus Deltájának csúcsától 2000 kilométeren át vonul a folyam
mellett. Forrón, egyhangúan, és végtelen vad változatosságban. Aki csak
egyetlen napnyi járóföldre vándorol mélyebbre, máris belevész. Hajnal előtt a
szétszórt csillagok alatt a hullámló homok, foszforeszkáló tenger. Nincs
virradat, csak keskeny vörös csík a látóhatáralján egyetlen pillanatra, aztán
az égkupolán zöld lobbanás fut át, a hajnal levegője eltelik a gyéren nyíló
vadkakukkfű illatával, s a nap anélkül, hogy fölkelt volna, dárdányira áll a
hőséget sugárzó fehér égen. Köröskörül a sziklák, mint rőt vadállatok hasalnak,
mintha innák önnön árnyékfoltjaik sötét vizét. A nyugati látóhatáron zord,
vasszínű hegyek, nem lehet tudni milyen messzire. Néha úgy tetszik,
karnyújtásnyira. De ha elkezd feléjük vándorolni az ember, nem közelednek
semmit, egész napon át ugyanolyan távolságban lebegnek. Sugárzó forróság! Ég és
föld mozdulatlan, színtelen és könyörtelenül csillogó lángolásba vesznek. Dél!
Aztán a délután és a hőség színváltozásai. Aztán a homoktáj fölött égtűzvész
gyúl fel a Zenitig, elárasztja a teljes mennykupolát, majd összeroskad. A holdtalan
ég sötét tégelyében kék gyémántok a csillagok – írta Ijjas Antal a Szentek
életében.
Hát valami ilyesfélét látott Thébai Szent Pál (228-341) a sivatagban
töltött kilencvenhét éven át, s mindössze ez az elképzelt tájkép a „hiteles” az
ő hosszú életéből!
A sivatagi világosságban, homályos foltok árnyékába vesző tükörben – ilyen
remete Szent Pál arca. Ő valóság, az egyiptomi remeték egyik ősképe.
Mi történt Egyiptomban? Márk evangélista szervezte meg Alexandria
kereszténységét az I. század második felében, s a IV. század elején már
túlnyomó részben keresztény az egyiptomi nemzet – a koptok. Magának a
Nílus-deltának háromszáz püspöksége van, a világváros, Alexandria mellett. A
kereszténységre volt szüksége az egyiptomi Isten-éhségnek. Igaz, annak ősi
hitében előre is sok volt a keresztény hittel való párhuzam, például a lélek
halál utáni élete, megítélése, a gyónásszerű bűnvallomás stb.
A keresztény üldözés alatt az is hozzájárult a remeteség indításához, hogy
a Nílus-menti falvak mögött máris kezdődött a sivatag, egyre többen menekültek
oda. Decius (249-251), a pannon-illyr katonacsászár uralkodásának fő célját
abban látta, hogy a birodalom régi erejét és fényét helyreállítsa. Ezért
tervszerűen fogott hozzá, hogy az egységes nemzeti vallásnak alávesse a keresztényeket.
250 elején rendeletben megparancsolta, hogy minden alattvalója ünnepélyesen
áldozatot mutasson be az isteneknek. A rendelet az egyház püspökei ellen
irányult. A császári parancs ellenőrzésére minden helységben bizottságokat
állítottak föl. A császári rendelet váratlanul érte az egyházat. Sokan
meginogtak, elbuktak, elmenekültek, de sok mártír is volt. 251 tavaszán az
üldözés abbamaradt, mert a gótok betörtek Moesiába, és az ellenük harcoló
császár elesett. Ekkor történt, hogy az üldözés és szenvedés elől a Thébai
tartományban született, 16 éves fiatal, árván maradt keresztény fiú, nővére
rábeszélésének engedve, s azzal a gondolattal: visszatér a világba, ha a
veszély elmúlik, a sivatagba vándorolt. Itt elhagyott barlangrendszert talált,
rozsdás szerszámokra lelt és forrásra is. Élő ételt a sziklák között nőtt
pálmafa adott. Imádságai és elmélkedései
között zavartalanul lehetett egyedül Istennel. És észre sem vette, megtörtént
az átalakulása. Neki vágott a belső magány ismeretlen tájainak, felfedezte a
már szavak nélkül elmélkedő imádságot és az Istenben való elmerülést. Egyike
lett a Magány első feltáróinak. Végül akadt egy-két társa, akiknek átadta a
lelki életben megtapasztaltakat. Boldog Özséb remeterendje égi pártfogójának Őt
választotta. Ezért magyar szentnek is tekintjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése