9.
Székelyek és szent királyok

A szászok
betelepítéséről, a kunok befogadásáról, a tatárjárást után a vlach csoportok
fokozatos betelepítéséről írásos dokumentumok maradtak fenn, de annak, hogy a
székely telepített nép lett volna, annak semmi nyoma sincs. Sőt a székelyek
történeti tudata mindig tiltakozott a telepítési teória ellen.
A székelyek
nagyállattartó és földművelő életmódot folytattak. A lótenyésztésnek különös
jelentőséget adott az, hogy a katonai szolgálathoz nagyszámú lóra volt szükség.
Az Árpád-házi királyok a régi lovas népek szigorú szokásai szerint kezelték a
székelységet: béke időben a határőrzés feladatát kapták, háborúban
előnyomuláskor elővédként, visszavonuláskor hátvédként szerepeltek keleti
harcmodoruk miatt. A székelyek saját keblükből választották a két vezető
tisztséget betöltő személyt, a bíráskodási hatáskört is magába foglaló kendet, és a katonai feladatokat ellátó hadnagyot. Saját, önálló hadi
vállalkozásokra is képes hadseregük volt. A királyi haderőhöz való csatlakozást
viszont törvény szabályozta.
A székelyek egy részének a Mezőség déli részéről s
annak környékéről a déli határokhoz vonulása, valósznűleg Szent Istvánnak a
bizáncbarát erdélyi Gyula legyőzése (1003-ban) után történt. Mivel a székelyek
élete a nyugati kereszténységben gyökerezett, ezért a király szemében megbízhatóak
voltak. A székely had jobbszárnya a későbbi Szászváros közeléig nyomult, a
balszárny pedig a Nagy-Küküllő és Olt közti területet, a későbbi Szászföldet
szállta meg. A derékhad valószínű Enyedtől dél felé húzódva települt le
összekötve a két szárnyat és a Mezőségen maradottakat.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése