A székely székek 10.

10. A székely székek

Erdély birtokbavételekor a székelység csatlakozott a magyarsághoz és vele együtt ment, annak szálláscsinálója volt. Gyula legyőzése után, Erdőelvi Zoltán első vajda  a székelyekre támaszkodik István király Erdély feletti hatalmának és egyházszervezetének kiépítésében. Ekkor a székely népterület a mai Szászvárostól hosszú sávban húzódott kelet felé az Olt-kanyarig, észak felé pedig a Marosig terjedt. 

A székelyek törzsiszervezete türk eredetű: 6 nemzetségre (hadcsoportra) oszlott, ezeken belül 4-4 ág volt, melyeknek örökletes vezető családjaiból megszabott sorrendben évente felváltva kerültek ki a nemzetségi bírók és katonai parancsnokok. E szervezet létezett már, amikor a székelyek mai lakóhelyükre költöztek, mivel a később széttelepülő székely csoportok mindegyikében megtaláljuk az ugyanazon nevű hat nemzetséget, tehát mindegyik részt vett minden kirajzásban. Bárhová települtek, a földet az egész székely nép közös tulajdonának tekintették. 

A 4-4 ágat, emberhiány esetén „új”-nak nevezett ággal pótolva, szintén mindenütt újjászervezték. A közös nemzetségi földből a tisztségviselőknek többszörös részesedés és egyéb jövedelem is járt, s így vagyoni rétegződés jött létre, de feudális függési viszonyok nem alakulhattak ki, mert minden székely szabad ember volt, a később „nemesi”-nek elismert szabadságban részesült, a közös földből való méltányos részesedés jogával és a személyes katonáskodás kötelezettségével. A székely hadsereg könnyű lovasságból állott, mert az ellenséget meglepetésszerű, villámgyors rohamokkal nyugtalanító és színlelt megfutamodással tőrbe tudta csalni. Ezért is legtovább őrizték a legelőváltó pásztor életmódot. 

A királynak eleinte lóval adóztak, majd a 12. század közepén bekövetkezett erdélyi ujjárendezés következtében földművelésre tértek át, akkor is  csak állatállományuk után, természetben adóztak (ökörsütés). Az ország keleti határainak védelmére a támadó úzokkal, majd kunokkal szemben Szent László (1077-1095), majd II. Géza (1141–1162) áttelepíti a ”telegdi” székelyeket a királyi uradalom („Udvarhely”) területére. 

A székelyek üresen maradt földjére, a Hortobágy, a Sebes, a Szád és keletre a Sáros völgyébe II. Géza flandriai németeket telepített (szebeni, újegyházi és nagysinki szék), akiknek átadták helyneveik egy részét. II. Endre még 1224 előtt Szászvárostól Barótig terjedő területen élő székelyeket áttelepíti Sepsi- és Orbai székbe és helyüket a Rajna és Mozel menti telepeseknek adta (szászvárosi, szászsebesi, szerdahelyi és kőhalmi székek). A Medgyes körüli székelyek Marosszékbe költöztek. A Szászkézd körüliek 1288-ban részben a Torda melletti Aranyosszéket alapították, részben Sepsi széktől, Orbai széktől északra telepedtek meg Kézdi székben, mely a két előbbivel a későbbi Háromszék kerületben egyesültek. A királyi hatalom 1230 körül létrehozta a székely ispánság intézményét. Rendszerint a király nevezte ki, a király képviselője és a székely had vezére. A medgyesi és szászkézdi székelyek helyére települt két szász szék 1402-ig a székely ispán hatósága alatt maradt. A szék, a középkori Magyarországon az autonóm székely, szász, kun kerületek bírói és igazgatási fórumát, valamint annak illetékességi területét jelentette.