Ortodox nyomulás Vajdahunyadon - bizánci lépések

A Nyugatijelen.com (2015.03.12.) Ortodox nyomulás Vajdahunyadon címmel megállapítja: megállíthatatlannak bizonyul az ortodox egyház templomépítési lendülete Vajdahunyadon, noha januárban a helyi tanács széles körű lakossági panaszokra és a felekezeti egyenlőségre hivatkozva megtagadta egy újabb ortodox templom építésének engedélyezését. Korábban ugyanis szintén lakossági panaszok alapján az önkormányzat nemet mondott egy görög katolikus templom építésére. A dévai-vajdahunyadi ortodox püspökség azonban, figyelmen kívül hagyva a környékbeliek tiltakozásait – arra hivatkozva, hogy a kohászvárosban 46 639 ortodox él, s „csak” hét ortodox templom áll rendelkezésükre, miközben a 457 görög katolikusnak van temploma –, ragaszkodott az új templom megépítéséhez. A helyi tanács azonban másképp látta a helyzetet, s elfogadta ugyan az ortodox egyház kérését, engedélyezve egy újabb lakótelepi templom megépítését, de ugyanúgy engedélyezte a görög katolikus templom építését is.

MK
**
"Gyulafehérváron Trianon előtt az akkor még csak 12 ezres város magyar és román lakosainak száma megegyezett, a ma már 63000 növekedett lakosságnak a magyarok elenyésző részét alkotják (1800 fő, 2,8%). Jelképezi ez az előző száz évben Dél-Erdélyben szórvánnyá változó magyarság helyzetét... A Szentistván-i katolikus székesegyház tőszomszédságában a târgoviştei (magyarul Terebes, németül Terwesch) fejedelmi templom mintájára bizánci stílusú ortodox katedrálist építettek, ahol 1922-ben királlyá koronázták I.Ferdinándot. A helyi hagyomány szerint ekkor mondták a magyarok a románoknak: "MAGASABB SZÉKESEGYHÁZAT ÉPÍTHETTEK, DE RÉGEBBIT NEM!" - (Dr. C. hozzászólása)

**

Aki egy kicsit is jártas a szellemtörténetben, az ismeri a bizánci mentalitást. A szellem él. A történelem időben aktualizálódik, mert az eszmék mozgatják az embereket. Bizánc egykor naggyá lett, mert területeket foglalt és népeket emésztett meg. Ezt kétféleképpen tette: hadseregével és metafizikával vagyis vallással. 
A birodalom ideológiájában első volt a hadsereg, amelyet kiképzett és korszerűen felszerelt, hogy területeket hódítson.  
Második lépésben kiépítette az adminisztrációt. Amikor ezek megtették a maguk szolgálatát, ezzel még nem tekintette meghódítottnak az ellenfelet.  
Harmadik lépésben jöttek a hittérítők, papok és hivatalnokok, hogy vallással, „birodalmi ideológiájával”, hagymakupolás templomaikkal egészen magukhoz láncolják az új népeket és új területeket. Amikor kiépült az egyházi szervezet, akkor tekintették elfoglaltnak a területet. Amikor 1920 júniusában a román alsó- és felsőház együttes ülésén az egyik szenátor azt kérdezte, hogy mit fogunk csinálni az ország közepén élő székelyekkel, akkor Brătianu megválaszolta: építünk két szeszgyárat és az genetikailag elintézi őket. Asszimiláljuk Váradot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és utoljára Csíkszeredát. Céljaik elérésére minden eszközt megengedhetőnek tartottak. Vesztegettek, ajándékoztak, kápráztattak és bearanyoztak mindent, mikor melyik volt a célravezetőbb. Hét évtizedes kisebbségi sorsban, az erdélyi magyarság érdekképviselete 1989 után felvette a küzdelmet e bizánci szellemmel. 

A küzdelemnek vannak eredményei, áldozatai és árulói. Az áldozatok kapcsán megemlítem, hogy Domokos Géza, Zonda Attila, Birtalan Ákos, Szabó Károly és mások korai halálát nem a pártalapítás okozta, hanem az erdélyi magyarság ügyéért vívott küzdelem és a velejáró stressz. És vannak, akik nem állták ki a sarat és a belső politikai életbe menekültek, a pártoskodásba, amely szintén  jellemzően görög dekadens vonás, s jellemzően bizánci. Ennek első jellegzetessége a hatalom megszerzése minden lelkiismeret-furdalástól mentesen, akiknek az ádáz pártoskodás szinte állandó életformájukká vált. Oszd meg és uralkodj! – elv, a régiókra szétszedés napjait hozták az erdélyi magyarságra. „Jaj annak a nemzetnek, melyet a megpróbáltatások perceiben nem egységesen szervezve talál a végzet.” (Gróf Tisza István) 

Én is népemet féltőszeretetből  rovom e sorokat, és Istenszolgája Márton Áron püspök első és utolsó intésével búcsúzom: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk” – mondottam első püspöki körlevelemben és most is erre kérlek titeket.”