Szeretetre adott leghitelesebb válasz

 Karácsony. Isten szeretete egy Gyermek szeretetreméltóságában nyilvánul meg a világ felé, hogy megértesse, mennyire szereti. Hogy az isteni parancsok útján haladjon, az embernek szüksége van arra, hogy szívét kitágítsa az Isten végtelen szeretetéről való meggyőződés. Ezért kell elmerülni a karácsonyi misztérium szemlélésébe, amint azt Szent János írja: „Az Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne (1 Jn 4, 16). Aki hisz a Szeretetben, az fenntartás nélkül, teljesen neki tudja adni magát. Így hitt és adta magát Krisztusnak Szent István első vértanú. Egyházunk elsőnek őt állítja a Betlehemi jászol mellé, hogy bemutassa gyermekeinek az Isten szeretetére adott leghitelesebb választ: a vértanúságot. A vértanú haláláig megtartja a hitet Krisztusban, aki azért jött, hogy üdvözítse. VI. Pál pápa mondta: „Ma az egyháznak nem tanítókra van szüksége, hanem tanúságtevőkre”. Merünk-e tanúságot tenni Krisztusról?

Képes Krónika

István (Sztefanosz -  jelentése koszorú) diakónus vértanúságát feltűnő részletességgel Szent Lukács örökítette meg az Apostolok Cselekedeteiben (6,1--8,2). A 6. és 7. fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik "Júdeába és Szamariába", majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium. 

István a hét diakónus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak igazi apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába. 

A hét diakónus közül Lukács kiemeli Istvánt – aki Gamaliel egyik legjobb tanítványa és a rabbinikus bizonyítás mestere - ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. István a tett, a rend, az akarat embere. Megrázó szónok. Származása és műveltsége miatt alakja jelentőssé és veszélyessé nőtt!

Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét, hogy a zsinagóga hívei, akik „ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.'' 

Lukács az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a jeruzsálemi Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez.

Miként Jézust, a tanítvány Istvánt is a főtanács elé állították - mert rövid időre gazdátlan volt a helytartói hatalom, ami kapóra jött a tömegszenvedélynek - és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: hamis tanúkat béreltek fel, hogy állítsák: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!” (ApCsel 6,11-13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12). Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését. Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették. 

István tanúságtevő védőbeszéde a villámok tüzes vonalaival rajzolja ki az üdvtörténetet Ábrahámtól Mózesig, majd Jézusig. A beszéd súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott ül az Isten jobbján!” Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak. 

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” (7,59). István vére nem omlott hiába. Úgy tűnik, hogy ez volt a Saul megtéréséért kiontott vér. (Diós és Ijjas nyomán)   

István vértanúsága is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állt. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. A szenteknek nem a hatalom kell, hanem az Igazságon alapuló szeretetszolgálat. Maga Jézus így mondta tömören: ,,az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét'' (Mk 10,45). 

Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívta őket, és hív minket is.