Utad, Jézus, veled járjuk - virágvasárnap

Virágvasárnap Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. (Mt 21,1-11). Erről mind a négy evangélista megemlékezik. Szent Máté ünnepélyes beszámolója kiemeli a jövendölések beteljesülését Jézus utolsó jeruzsálemi útján. Ezen az úton két jerikói vakot meggyógyított, Betániába érve feltámasztotta a négy napja sírban levő Lázárt, ugyanott meggyógyította a leprás Simont. Jézus Izrael Istenének a nevében, a maga isteni hatalmával jön Betfágéból, és a békés állat hátán vonul Jeruzsálembe. 

Amikor közel jártak az Olajfák hegyének lejtőjéhez, egyszerre az előtte járó és az utána tóduló tanítványok áldani kezdték örömükben az Istent a sok csodáért, amelynek szemtanúi voltak: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!” 

– A szent liturgia felidéző és jelenvalóvá tevő cselekedetei közepette is tudnunk kell, hogy ez a Jézus, maga az Isten Fia! Ő jelen van számunkra, mert ahol ketten vagy hárman összejövünk az ő nevében, ő is jelen van. A felidéző szertartás drámai mozzanatai hatnak ránk, sőt megrendítenek, és nem úgy állunk fel a padról, mint ahogy leültünk; nem úgy megyünk haza a templomból, mint ahogy ide jöttünk. Átérezzük, hogy mindezt Jézus értünk vállalta és bűneinket el kell hagynunk, ha tanítványai akarunk lenni. 

Micsoda alázat, hogy az emberré lett Isten egy szelíd kis állaton vonul be Jeruzsálembe? Jeruzsálem ilyenfajta királyi bevonulást még nem látott. Békét hirdet és békét hoz. A tanítványok mellé felzárkóznak az odasodródott emberek, egyesek zöld ágakat lengetnek, mások ruhájukat terítik eléje, ezzel a civilizáció és a kultúra, sőt az egész föld hódol Teremtője előtt. A körmenetben vonuló tanítványok és az el nem kötelezett kíváncsi tömeg hozsannát (ments meg, kérünk!) zengtek: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!”  Ments meg kérünk! – Az ünnepélyes körmenet után a szentmise olvasmánya (Iz 50,4-7), a szentlecke (Fil 2,6-11) és Jézus kínszenvedésének története (Mt 26,14-27,66) mélyen megindít bennünket. 

Van, amikor magunkra ismerünk egy-egy szereplő viselkedésében, máskor felforr a vérünk, mihelyt a gonoszság felülkerekedik a jóságon vagy az abszurditás a normalitáson. Ez a földi dráma, amolyan véget nem érő folyamat. Csatlakozzunk Urunkhoz, érezzünk együtt vele. Legyünk készek mi is felvenni keresztjét, hogy vele együtt dicsőségre jussunk. Biztosak lehetünk, hogy a húsvéti misztérium végkifejletében részünk lesz a feltámadt Úr húsvéti örömében: „Békesség nektek, én vagyok!” 

– Krisztusnak az önkéntes kínhalál megdicsőülést szerzett. Jézus Krisztus, az Istenember a mi emberi természetünkben szenvedett, meghalt, feltámadt és így emelkedett az égbe. Ez nekünk is osztályrészünk lesz, ha szeretetvallomássá tesszük mindennapi munkánkat, szenvedésünket és a halálunkat is.  

 

„Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte áll minden névnek.” (Fil 2,9)