A csíksomlyói
pünkösdi búcsúra először édesanyám vitt el, több mint fél évszázada. Tízéves
lehettem. Vonattal utaztunk Csíkszentsimonból Szeredáig. A vasútállomástól
zarándokolva mentünk, gyalog, imádkozva és énekelve a csíksomlyói Szűzanyához.
Vittük örömünket, bánatunkat, a magunk és ismerőseink kéréseit, s bűneinket is.
Nagyon izgalmas volt minden pillanat, mert tudtuk, hogy zarándokolva
vezekelünk, de Somlyón, a Máriánál, az átváltozás bennünk megtörténik. A
szentgyónást már odahaza elvégeztük, vagy ha nem sikerült otthon, akkor
Somlyón, és a misén áldoztunk. Csak ezután indultunk el a Kálvárián, ahol
kifelé menet elvégeztük a keresztútat. A Szálvátor-hegyi kápolnába nagy nehezen
bejutottunk, miközben mindenütt zengett a zarándokének. De mihelyt az oltár elé
értünk, térdre ereszkedtünk mindnyájan, és háromszor térden csúszva kerültük
meg az oltárt, miközben magunkban elmondtuk fohászainkat. A kápolnából kijövet
megnéztük a Szenvedő kápolnát, láttuk a remetét is, aki szegényen élt. Egyszerű
koporsó és takaró volt az ágya. Vezekel, imádkozik értünk, s a kápolnát vigyázza
– mondta édesanyám. Erdei gyümölccsel él és alamizsnából, amit a jó emberek
adnak neki. Majd szabad helyet kerestünk, letelepedtünk és a tarisznyánkból
megebédeltünk. Vigyáztunk arra is, hogy maradjon búcsús eledelünk, amiből az
otthoniak is részesüljenek. A hegyről leindulva búcsúágat (nyírfaágat) törtünk,
annyit, hogy jusson belőle az otthon maradt szomszédoknak is. Benéztünk a hegy
oldalában álló Szent Antal kápolnába, imádkoztunk ott is, mert, aki olyan
templomban jár, ahol még nem volt, ott három kérését az Úr meghallgatja. Nehéz
volt akkor elmondani a három kérést úgy, hogy abban szeretteim mind benne
legyenek. Ének és imádság közepette tértünk vissza a kegytemplomba, mert a
Szűzanyától el kellett köszönni. Szíven talált a zarándokok felemelő éneke:
„Van egy égi Anyám nékem, Ki el nem hagy soha engem, Neve: Mária, Aki az én
életemnek Vezércsillaga.” Lassan sodródtunk a békét sugárzó Szűzanyához. Ott
édesanyám felemelt és Mária lábát kézzel megérintettem, mint ahogy azt az
előttem menők is tették, a búcsúágat és zsebkendőt is hozzáérintettem. Ezzel
kifejeztük, hogy mostantól kezdve tudatosan a Szűzanya oltalma alatt akarunk
élni. A templom ajtajában megfordultunk és elköszöntünk Máriától. Imádkozva,
énekelve, megerősödve, lelkesen indultunk haza. Az utcabelieknek azt mondtuk:
adjon Isten részt a búcsú kegyelmeiből, miközben a búcsúágból őket is
részeltettük. Ők pedig megszámolták a leveleket, hogy annyi Miatyánkot és
Üdvözlégyet mondjanak el. A megmaradt búcsúágat a tiszta szoba egyik szentképe
fölé vagy üres vázába tettük, hogy emlékeztessen bennünket: mi igent mondtunk a
Szűzanyának, és gyermekeiként akarunk élni.
Megvallom, hogy a csíksomlyói
Szűzanya tisztelete révén tanultam meg fokozottabban szeretni nemzetemet és
egyházamat. Ezért minden évben részt veszek a búcsún. Viszont az első
zarándoklásom óta foglalkoztatnak a somlyói legendák, foglalkoztat Csíksomlyó
titka. A történelmet faggatom, hogy mikor is kezdődött a búcsús zarándoklat.
Melyik pápa és milyen indoklással adta a búcsú engedélyt? Miért kell kimenni a
Szálvátor-hegyi kápolnához? Mióta laktak ott a remeték? Miért kerülik meg
térden csúszva háromszor a Szálvátor kápolna főoltárát? Miért törnek búcsúágat,
és miért érintik a Szűzanya szobrához? Miért beszélnek fogadalmi búcsúról?
Miért tettek/tesznek meg olyan nagy utat az emberek a somlyói egy-két napért,
vagy a szentmiséért, mikor plébániájukon is van szentmise? És más hasonló
kérdések sorjáznak, ami a somlyói búcsú eredetéhez és történetéhez közvetlenül
vagy közvetve kapcsolódnak… Hála azon közösségi szellemnek, lelkületnek, amely az
egyes szerzetesrendeket valósággal családdá forrasztotta össze, utódaikat pedig
a múlt feltárására ösztönözte. És hála azoknak is, akik monográfiákkal,
kutatásaikkal gazdagították ismereteinket, amelyekből anyagot meríthetünk, hogy
a széttöredezett fejlődési vonalakat, emlékeket egymáshoz illesszük és
kutassuk, hogy milyen volt a remeték, szerzetesek szerepe a székelyek
megmaradásában és az egyházi művelődés alakulásában.
Úgy gondolom, hogy a fenti
kérdésekre kitartó munkával sikerült a rendelkezésemre álló források és
utalások, valamint a helyi hagyomány segítségével megbízható választ kapnom. Az
1352-ben a tatárok fölötti győzelem emlékére épített kolostor és templom, a
Szálvátor-hegyi remeték, a helyi szokások és nem utolsó sorban a
pünkösdszombati búcsú kutatása az erdős részeken meghúzódó egyetlen magyar
alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz vezettek. E rend 1484-ben kapott kiváltsága
nyomán kialakult a pünkösdszombati zarándoklat, majd az 1567. év pünkösdi
búcsúkor lezajlott hargitai csatával kapta meg új és maradandó hitvédelmi
patináját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése