
Ebben a helyzetben
nem nyújt vigaszt az sem, ha tudatában vagyunk annak, hogy a vesztességek és a
gyász, hozzátartoznak életünkhöz. Nem segít az sem, ha tudjuk, az élet csakis
azért lehetséges, mert folyamatosan búcsúzunk, az emberi élet nem más, mint folytonos
vesztesség történet, szüntelen elválás valamitől, valakitől. A halál közvetlenségében,
a szavak rendkívül semmitmondóak és üresek tudnak lenni. Kapkodásunk és tenni
akarásunk hiúsággá lesz azon fenyegetettség fényében, hogy minden a semmibe vész.
Sok lehetőségünk van
arra, hogy távol tartsuk magunktól a bánatot, de szükség-állapotunkból
fordíthat vissza minket, ha elfogadjuk azt. Mert aki bánkódik vagy gyászol, az saját
emberi mivoltának valóságát éli meg. Megtapasztalja, hogy az ember nem más,
mint porszem és hogy egykor majd porrá is válik. Aki átéli ezt az igazságot és
nemcsak egyszerűen tudomásul veszi, az már nem fogadja köszönettel az olcsó
vigasztalást. Azok iránt fog hálás lenni, akik bánatában mellette állnak és tanúbizonyságot
tesznek a reményről, miszerint nem az értelmetlenségé az utolsó szó. Aki
szomorkodókkal, gyászolókkal találkozik, az nem a vigasztaló figyelemelterelés
révén kerül közelebb hozzájuk, hanem az emberi lét egyszerűségében: a
hallgatásban, az imában, a közösségi liturgiában, a hitben és – az épen megélt
sötétség ellenére is – a fény reménységében.
Írta: Holger
Zaborowski (Christ in der
Gegenwart / 11/2013)
Fordította: Bács Béla
János
Krisztus világa, 2013. július-augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése