Gyász 1.

Közeli rokon, jó barátnő vagy egy közvetlen barát meghal. Valaki arról értesül, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. Ilyenkor gyakran él a remény, hogy valamit lehet még tenni. Talán egy újszerű terápia segíthet vagy esetleg más orvost is lehetne konzultálni. Ha azonban már ez a remény is elvész, akkor minden figyelem az elmúlt időkre irányul. Egyrészt a sok szép órára, de a szenvedésre is, az aggodalmakra és a problémákra. Ezentúl már semmi sem lesz olyan, mint korábban volt. A látókör beszűkül. A szomorúság ködében elvész a jelen. A jövő pedig – úgy tűnik – nem létezik már. Ehhez a szomorúsághoz a félelem is hozzászegődik. Hirtelen minden kétségessé válik: Ugyan miért? Ez a kérdés azonban válasz nélkül marad. A világ kihűlt és üressé lett.

Ebben a helyzetben nem nyújt vigaszt az sem, ha tudatában vagyunk annak, hogy a vesztességek és a gyász, hozzátartoznak életünkhöz. Nem segít az sem, ha tudjuk, az élet csakis azért lehetséges, mert folyamatosan búcsúzunk, az emberi élet nem más, mint folytonos vesztesség történet, szüntelen elválás valamitől, valakitől. A halál közvetlenségében, a szavak rendkívül semmitmondóak és üresek tudnak lenni. Kapkodásunk és tenni akarásunk hiúsággá lesz azon fenyegetettség fényében, hogy minden a semmibe vész.

Sok lehetőségünk van arra, hogy távol tartsuk magunktól a bánatot, de szükség-állapotunkból fordíthat vissza minket, ha elfogadjuk azt. Mert aki bánkódik vagy gyászol, az saját emberi mivoltának valóságát éli meg. Megtapasztalja, hogy az ember nem más, mint porszem és hogy egykor majd porrá is válik. Aki átéli ezt az igazságot és nemcsak egyszerűen tudomásul veszi, az már nem fogadja köszönettel az olcsó vigasztalást. Azok iránt fog hálás lenni, akik bánatában mellette állnak és tanúbizonyságot tesznek a reményről, miszerint nem az értelmetlenségé az utolsó szó. Aki szomorkodókkal, gyászolókkal találkozik, az nem a vigasztaló figyelemelterelés révén kerül közelebb hozzájuk, hanem az emberi lét egyszerűségében: a hallgatásban, az imában, a közösségi liturgiában, a hitben és – az épen megélt sötétség ellenére is – a fény reménységében.

Írta: Holger Zaborowski (Christ in der Gegenwart / 11/2013)

Fordította: Bács Béla János

Krisztus világa, 2013. július-augusztus