Krisztusban kedves testvérek!
Erre a világ minden részéről érkezett püspökökkel, papokkal, szeminaristákkal,
szerzetesekkel és szerzetesnőkkel teli székesegyházra tekinve, a mai szentmise
zsoltárának szavai jutnak az eszembe: „Ujjongjatok Istenemnek, földek” (Zsolt
66). Igen, azért vagyunk itt, hogy dicsőítsük az Urat és ezt úgy tesszük, hogy
megerősítjük elhatározásunkat: eszközei vagyunk, hogy ne csak néhány nép, hanem
mindegyik dicsőítse Istent. Pálhoz és Barnabáshoz hasonlóan mi is ugyanazzal a
nyíltsággal (parrésia) hirdetjük az evangéliumot fiataljainknak, hogy
találkozzanak Krisztussal, aki az út világossága és váljanak egy testvéribb
világ építőivé. Ebben az értelemben szeretnék most veletek
hivatásunk három aspektusáról elmélkedni: meghívást kaptunk Istentől; meghívást
kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot; meghívást kaptunk, hogy elősegítsük a
találkozás kultúráját.
Meghívást kaptunk Istentől. Fontos, hogy megújítsuk
magunkban ezt a valóságot, amelyet gyakran magától értetődőnek tekintünk annyi
mindennapos elfoglaltságunk közepette. „Nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket” – mondja nekünk Jézus (Jn 15,16). Térjünk vissza
hivatásunk forrásához. Hivatásunk kezdetén isteni
kiválasztás áll. Isten hívott meg bennünket arra, hogy Jézussal maradjunk (vö.
Mk 3,14), egyesüljünk vele olyan szorosan, hogy Szent Pállal együtt mondhassuk:
„Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Ez a
Krisztusban való élet valójában megjelöl mindent, amik vagyunk és amit
csinálunk. Pontosan ez a „Krisztusban való élet” az, ami biztosítja apostoli
hatékonyságunkat, szolgálatunk termékenységét. „Arra rendeltelek
(titeket), hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Nem a lelkipásztori kreativitás, nem a
találkozások vagy a tervezések biztosítják a gyümölcsöket, hanem az, hogy hűségesek vagyunk Jézushoz, aki
szüntelenül ismétli: „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). És mi jól
tudjuk, mit jelent: szemlélni, imádni és átölelni Őt, különösen hűséges
imaéletünkben, a vele való mindennapos találkozásban az Oltáriszentségben és a
szükséget szenvedőkben. Krisztussal „maradni” nem azt jelenti, hogy
elszigeteljük magunkat; Vele maradunk, hogy elinduljunk a másokkal való
találkozás felé. Eszembe jutnak Boldog Kalkuttai Teréz anya szavai: „Legyünk
nagyon büszkék hivatásunkra, ami lehetőséget ad arra, hogy szolgáljuk Krisztust
a szegényekben. A „favelák”, a „cantegriles”, a nyomornegyedek azok, ahol
keresnünk és szolgálnunk kell Krisztust. Úgy kell feléjük mennünk, mint ahogy a
pap megy az oltárhoz, vagyis örömmel” (Mother Instructions, I. 80. old.).
Jézus, a Jó Pásztor, a mi valódi kincsünk, törekedjünk arra, hogy szívünket egyre
inkább Belé helyezzünk (vö. Lk 12,34).
Meghívást kaptunk, hogy hirdessük az
evangéliumot. Kedves püspökök és papok, sokan közületek, bár nem mindnyájan, azért
jöttetek, hogy elkísérjétek fiataljaitokat Világtalálkozójukra. Ők is
meghallgatták Jézus parancsolatának szavait: „Menjetek, és tegyetek
tanítványommá minden népet (vö. Mt 28,19). A mi elkötelezettségünk,
hogy segítsük őket: lobogjon szívükben a vágy, hogy Jézus misszionárius
tanítványai lehessenek. Minden bizonnyal sokan ezzel a felhívással szemben kissé megijedhetnek,
arra gondolva, hogy a misszionáriusnak szükségszerűen el kell hagynia hazáját,
családját és barátait. Emlékszem fiatalkori álmomra: misszionárius szerettem
volna lenni a távoli Japánban. Isten azonban megmutatta nekem, hogy az én missziós területem sokkal közelebb volt: a hazám. Segítsük a
fiatalokat abban, hogy tudatára ébredjenek: misszionárius tanítványnak lenni
annak a következménye, hogy részesültek a keresztség szentségében. Alapvető része annak, hogy
keresztények vagyunk, és az első hely, ahol evangelizálnunk kell, az a saját
otthonunk, az a környezet, ahol tanulmányainkat vagy munkánkat végezzük, a
család és a barátok.
Ne takarékoskodjunk erőnkkel a fiatalok
képzésében! Szent Pál szép kifejezést használ, amikor keresztényeihez szól
és ezt meg is valósított életében: „Fiaim, a szülés fájdalmait szenvedem
értetek újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19). Mi is
valósítsuk ezt meg szolgálatunkban! Segítsük fiataljainkat, hogy felfedezzék a
hit bátorságát és örömét, azt az örömet, hogy Isten személyesen szereti őket,
Fiát, Jézust adta a mi üdvösségünkért. Neveljük
őket a küldetésre, arra hogy kilépjenek önmagukból, és elinduljanak testvéreik
felé. Jézus ezt tette tanítványaival: nem tartotta maga mellett őket, mint
egy kotlós a kiscsirkéit; elküldte őket! Nem maradhatunk bezárkózva a
plébánián, közösségeinkben, amikor annyian várnak az evangéliumra! Bátran
gondoljunk a pasztorációra, a perifériákból kiindulva, azoktól kiindulva, akik
a legtávolabb vannak, akik általában nem látogatják a plébániát. Az Úr őket is
meghívta asztalához.
Meghívást kaptunk, hogy előmozdítsuk a
találkozás kultúráját. Sajnos, számos helyen előretör a
kirekesztés, a „kiselejtezés” kultúrája. Nincs hely sem az idősek, sem a nem
kívánt gyermek számára; nincs időnk, hogy megálljunk az útszéli szegény
mellett. Olykor úgy tűnik, hogy egyesek számára az emberi kapcsolatokat két
modern „dogma” szabályozza: hatékonyság és pragmatizmus. Kedves püspökök,
papok, szerzetesek és ti is szeminaristák, akik a szolgálatra készültök, bátran
haladjatok szemben az árral. Ne mondjunk le Istennek erről az ajándékáról:
gyermekeinek egyetlen családjáról. A találkozás, mindenki befogadása, a
szolidaritás és a testvériség azok az elemek, amelyek civilizációnkat valóban humánussá
teszik.
Legyünk a szeretetközösség és a találkozás
kultúrájának szolgái! Engedjétek meg, hogy így fejezzem ki magam: szinte megszállottaknak kell
lennünk ebben az értelemben. Nem akarunk önhittek lenni, nem akarjuk másokra
rákényszeríteni „a mi igazságainkat”. Annak a személynek az alázatos és boldog
bizonyossága vezet bennünket, akit megtalált, akit elért és átalakított az
Igazság, vagyis Kriszus. Nem tehetjük meg, hogy ne hirdessük ezt (vö. Lk
24,13-35).
Kedves fivérek és nővérek! Meghívást kaptunk Istentől,
meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot és mozdítsuk elő a találkozás
kultúráját. Legyen példaképünk Szűz Mária. Életében a Szent Szűz annak az anyai érzületnek
a példáját adta, „melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden
munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik” (Lumen gentium, 65.
pont).
Legyen Ő az a Csillag, aki biztonsággal vezeti lépteinket az Úrral való
találkozás felé. Ámen.
(vm) VR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése